;

film;horror;

Lee Harker (Maika Monroe) FBI-ügynök feladata elkapni a rémet

- Megtestesült gonoszok

A héten két thriller is indult hazai mozikban: erős idegzettel rendelkező olvasóinknak mondjuk, hogy melyiket érdemes megnézni.

Pontosan miért jár az ember moziba? – törőm a fejem ezen a dilemmán napok óta. Az, hogy ez a kérdés pedig egyáltalán megfogalmazódott bennem, egészen elképesztő, hogy egy horror kapcsán esett meg, mely műfaj kapcsán nem szokott a magasművészet igénye megfogalmazódni. Persze, nem állítom, hogy a filmtörténet nem kínál artisztikus ijesztegetéseket, de itt és most nem is cél annak az örök vitának újra nyitása, hogy Alfred Hitchcock művész volt-e, vagy csak piszok hatásos iparos. Az elképesztően ügyes gerillakampánnyal bevezetett Longlegs: A rém rendezője, Oz Perkins is visszanyúl a mesterhez – talán ez a jelző nem vitatható – a suspense megteremtésének az alfájáig. Ugyanakkor A rém nem csak egy thriller, melyben Lee Harker (Maika Monroe), a csinos és fiatal FBI ügynök feladata elkapni az egyfajta jelóddal írt leveleket hátra hagyó, komplett családokat kiirtó Longlegst (Nicolas Cage), hanem természetfeletti mozi. Harker ugyanis afféle „fél látnok”, megérzi a sátáni gonoszságot, de ugyanakkor olyan hangokat és jelenlétet is érzékel, amelyeket mások nem. A bűnügy pedig pont neki való, mert a megfejtendő üzenteket hagyó sorozatgyilkos „megfoghatatlan” módszerrel dolgozik: valahogy eléri, hogy a családtagok egymást mészárolják le, majd az elkövető magával is végezzen.

Oz Perkins nagyon jól érezte, hogy a logikát olykor teljesen nélkülöző script egy hagyományos horrorban megvalósítva egy B kategóriás tucatdarab volna, ezért elindult az atmoszférateremtés útján. A képaránnyal való játék, az elképesztően profi zörejek és a két főszereplő játékára támaszkodva készített egy hatásos, ám a hatásvadászatot elkerülő mozit – igen, ezért érdemes meglátogatni az intézményt. Ebben filmben nem attól megy fel a vérnyomásunk, hogy trancsírozásokat látunk vagy jump scare-ek tömkelegét, hanem az egész olyan nyomasztó, mint mondjuk Friedkin Ördögűzője. A kontrasztot a normális és abnormális (vagy, ha úgy tetszik, a reális és misztikus) között a két közös nevezőre nem hozható karakter és színészi technika is gerjeszti: Cage hozza a Nouveau Shamanic stílusának a túltolt jegyeit – nem vitatom, hátborzongató, ahogy csinálja és az eredmény is –, míg Monroe teljesen másféle aktor, ő afféle újgenerációs, „csöndben és letekerve” játszó alkat. Óriási kockázat volt őket összepárosítani, de, el kell ismerni, bejött. A mű gyengeségeit is elfedik az eddig felsoroltak, jelesül, hogy a lezárás inkább a meghökkentést szolgálja, mintsem a magyarázatokat, illetve, hogy a mellékszereplő karakterek annyira kidolgozatlanok, következetlenek, de legfőképp ostobák, hogy az már a (szándékolt?) paródia határait súrolja.

Örök hollywoodi szabály: ha van egy sikeres természetfeletti thriller, akkor van helye egy másiknak is. A műfaj, ugyan változó minőségben alkotó, de mindenképpen a mestere, M. Night Shyamalan A csapda című filmjével lepte meg a világot. Szokása szerint ő is a hitchcocki suspense-re épít, méghozzá egy pazar alapszituáció keretében: Cooper (Josh Harnett) elviszi a lányát, Riley-t (Ariel Donoghue) kedvence szuperpopsztárja, Lady Raven (Saleka Shyamalan) koncertjére, ahol észreveszi, hogy meglepően sok rendőr kezd lenni, keresik a Hentes nevű sorozatgyilkost. Aki éppenséggel a mintapa szerepében is kitűnő Cooper. Igazi thrillert kerekít egy koncert helyére Shyamalan, és amíg azzal foglalkozik, hogy a dramaturgiai középpontba helyezett angyalarcú gyilkos vajon kijut-e az arénából, miközben a normális és hibbant személyiségei között ingázva igyekszik megtalálni az egyensúlyt. És akkor jön a de. Egy olyan pont, amely egyre hihetetlenebb és nevetségesebb fordulatokhoz vezet, melyekben a karakterek korábbi énjüket felírva cselekednek.

Cooper (Josh Harnett) és lánya, Riley (Ariel Dono­ghue) a sztár koncertjén

Summa summarum, A csapda pont olyan, mint a címe: miközben azt érezzük, hogy egy remek kis mozit nézünk, jön a nagy átejtés. Shyamalan csak nem bírta ki, hogy egy szimpla hitchcocki krimit rendezzen, elkezdett nagyon rosszul pszichologizálni. Hozta tehát mindazt amiért ő szeretni és egyben utálni is lehet. Amiért viszont hálásnak lehet lenni: újra reflektorfénybe emelte Josh Harnettet, aki a hátán viszi el a filmet.

Infó: Longlegs: A rém, bemutatja az ADS. A csapda, bemutatja az InterCom.

Az énekest mélyen érintette a tragédia.