Elgondolkodtató Szántó T. Gábor Gonda Jánosról írt új könyve. Antonioni Foglalkozása: riporter című filmjének főhőse úgy „cserél szerepet” egy új életet reményében a szomszédban meghalt férfival, hogy nem ismeri. Mi viszont sokáig azt hittük a joviális tanárember előadásait látva, az invenciózus zongorista koncertjeit hallgatva, hogy ismerjük őt. A kötetet olvasva az a kérdés: elég-e egy személyiség megítéléséhez, ha csak azt látjuk belőle, amit ő mutatni akar?
Az olvasó esete a fikcióval
Milyen a válságkorszakokról írt könyvet hajlandó kézbe venni a netfüggő, időhiánnyal küzdő olvasó, aki elvesztette illúzióját, hogy a tény tény, a hír hír, és szeme láttára vált a hazugság fegyverré? Már a műfajválasztás eldöntheti a fogadtatást, hiszen a tradicionális realizmus kitalált történeteivel, árnyalt allegóriáival csak a moralizáló „kockákat” találná meg. Több olvasóra számíthat egy memoár vagy önéletrajz, ezért lett manapság népszerű a nem fikciós dokumentarista regény, ami nem tagadása a klasszikus realizmusnak, hanem az ellentéte. Szántó kutatni kezdett a 2021-ben elhunyt Gonda János fiának inspirálására, levéltári forrásokat, privát levelezéseket olvasott, jogi iratokat és interjúkat tanulmányozott, beszélgetett kortársakkal, most pedig letette a Gonda-portrét. Ám A jazzprofesszor tartalmi és műfaji kérdéseket is felvet.
Az első másfélszáz oldal nem a magyar jazz regényének indul, ahogy a fülszöveg ígéri, inkább egy jól nevelt úrifiú története, aki ráadásul tehetős zsidó polgári családba születik a Horthy-korszakban, aztán a frusztráltságot, üldöztetést túlélve hamarosan a disztópiákat felülmúló Rákosi rendszerben találja magát. A XX. századi magyar történelem vészkorszakaiban sem apja magabiztossága, sem kikeresztelkedő anyja bigott kereszténysége nem garancia a túlélésre. Testvére az apával tart a svéd kiküldetés után Ausztráliába. Péter mindenben az ellentéte, ő is szeretne szókimondó, rátarti, a mondén életet kóstolgató lenni, ehelyett gátlásos, tetézve örökös megfelelési és bizonyítási kényszerrel - kezdetben. A szerencséje, hogy rátalál a jazzre, egyben pechje is, a műfaj minden totalitárius rendszer számára amerikai métely. Határátlépési kísérlete börtönbe juttatja, majd a pszichés problémákkal küzdő anyjáról próbál gondoskodni.
A drón elszabadul
Szántónak van érzéke a filmnyelvhez, Török Ferenc az 1945-öt nem véletlenül forgatta a Hazatérés című elbeszéléséből. Most is a scriptek bevált dramaturgiája mellett dönt, két idősíkon párhuzamosan rajzolja meg a portrét. A „jelen” indítása ütős, bátyja öngyilkossága után okafogyottá vált Gonda sajátos „Ödipusz-komplexusa”, és ez önértékelésre készteti. Az évszámokkal jelölt fejezetek a döntéseit motiváló történések szubjektív korrajzai. Az a probléma azonban, hogy a faction műfajának szigorú tematikus, szerkezeti és stiláris szabályai vannak, melyeket nem ajánlatos megszegni. Aki a cím kedvéért vette kézbe a négyszáz oldalas kötetet, megkapja a fiatalember jazzre találásának érdekes epizódjait a családi koncerttől a rajzolt billentyűkön való gyakorlásig a munkatáborban (erre utal a borító), a sztálinvárosi gyorstalpaló jazztanfolyamtól a Voice of America felfedezéséig. A „szülőszobákba”, a Metro klubba, a Gellértbe és a Dáliába is szakszerű vezetést kínál, odaültet Pernye, Bill Evans, Kőszegi Imre asztalához, halljuk az Aczélnak mondott érveket a jazzkonzi indítása előtt, kiderül, mi robbantotta ki a polémiát Szabados Györggyel, sőt az is, miért nem tudta megvetni lábát soha Amerikában.
Egy jazzkedvelő elégedett lehet, grátiszként eddig nem publikus részleteket is kap a hatalom és az opportunizmus játszmáiról, meg az érvényesülés áráról. De – ha komolyan vesszük a címet – akkor semmi keresnivalója egy szubjektív jazztörténeti portréban közel azonos terjedelemben(!) egy tudós zenész szexuális életének. A diktatúrában is betilthatatlan nemi érés Fellinit idéző ábrázolása belefér, de mit keresünk Freud székében egy hiperszexualitásával küzdő ember csábulás- és csábítástörténeteit hallgatva? A sorstársak megspórolhatják ugyan egy terapeuta tiszteletdíját, a tipikus geek-re - aki a társas és társadalmi kapcsolatokat hanyagolva egyetlen téma megszállottjává válik – eddig jó példát keresők is hátradőlhetnek. De a többiek, a többség a könyvet a Gondával közös szenvedélye miatt olvassa el, nekik ezek a részletező leírások érdektelen műfajidegen elemek. Tekinthetjük epimodernista technikának a hagyományos narráció kombinálását a tényközléssel, a cizellált és a szociografikusan nyers nyelv eklektikus kollázsát, a dokumentumok mellett megjelenő hol forráshű, hol fikciós párbeszédeket, a szöveg egyszer memoárra, máskor egy szemtanú szubjektív reflexióival tűzdelt jelentéseire emlékeztető stílusát. Vagy a szike nem elég precíz, vagy a „kamera” nem ideális. A kevesebb néha több tipikus esete.
A jazz páncélban
Mikor a cabrióban partnernője firtatja Antonioni filmjében, miért menekül a férfi, az a válasza: figyelje mögöttük az utat. Gonda is egész életében a múltja elöl menekült, néhány pillanatra lelte csak meg a szabadságot, de a neveltetést, modort, szokásokat, ízlést senki nem teheti ki az ajtó elé. A fiatal Gondáról mintázhatta volna Kafka a jó modorú, mindenkit betessékelő őrt, elvégre komoly érdeme lett abban, hogy a diktatúrák által üldözött jazz polgárjogot nyert. Élete B-oldalán viszont egy sokak szerint gyanúsan rá hasonlító Jazz-Szabadság-szobrot emelt, az örökké változó műfaj értékrendjét kőbe véste, melyekből aztán nem engedett. A kötet kinyit egy ajtót, megnézhetjük a szobor belsejében a sokáig stabilitást biztosító acélvázakat. Esélyt kap az olvasó, hogy tanuljon belőle.
Szántó T. Gábor: A jazzprofesszor
Gondolat Kiadó, 2024.
