Pocsék alapokat kaptunk az egyetemen, hogyan kellene tanítani választott tantárgyunkat, ha egyszer a katedrára lépünk. A képzésben úgy tűnt, jól helyezték el a módszertan, a gyakorló tanítás és a hospitálás hármasát. Hihetőnek tűnt, hogy gyakorlati képzést kapunk, és világossá válik, hogyan kellene a középiskolában tanítani az irodalmat és a nyelvtant. Aztán minden másként alakult.
A módszertant egy olyan oktatóhölgy tanította, akinek mesterkéltségére és életidegenségére talán a legjellemzőbb, hogy következetesen „hírharsonának” nevezte a napilapokat. Ember nem fogalmaz így. Ám hamarosan kiderült, ez csak egyetlen megnyilvánulása, árulkodó nyelve jele volt annak, hogy valóság nagyjából és egészéből kimaradt az életéből. Mit is mondhatott volna ő a tanításról? Amikor bölcsészhallgató voltam, kizárólag tanárszakok léteztek, ami egyben az is jelenti: a tanítás megtanítása is az egyetem feladata lett volna.
Olyan kérdésekre vártam volna feleletet módszertan óráikon, hogy hogyan kezelhető mások mellett a leendő diákjaink alapállása, ami szerint szeretik az irodalmat, ugyanakkor nem kedvelik a nyelvtant. Egyáltalán, hogyan szabadítható ki az utálat karanténjából a nyelvtan és a nyelvészet. Gondolom, hasonló dilemmával szembesülhettek az egyetemen a matematika szakos hallgatók, lévén, hogy tantárgyuk a középiskolai kedveltsége talán még a nyelvtanét is alulmúlta. Ekkor még közel voltak hozzánk a gimnazista évek, a fentiekkel kapcsolatos élményeink melegsége aligha hűlt ki.
Bizonyára nem árulok el nagy titkot, ha leírom: erre nézve egyetlen szó sem hangzott el. Pedig voltak olyan nyelvészoktatóink, akik felnyitották szemünket, hogy ez a tudomány nem csupán akadémiai stúdium, nem szorítható be a szabályrendszereknek abba a világába, amit összefoglalóan leíró nyelvészetnek nevezünk, és ami valljuk meg: nagyon izgalmasnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető. Magával ragadtak az általános nyelvészet előadásai, ahol mások mellett arról hallottunk, hogy tudományosan mennyire feltáratlan, hogy a gyerek miként sajátítja el anyanyelvét. Hogyan lehet a szabályok ismerete nélkül alkalmazni azt a rendkívül kiterjedt szabályrendszert, ami maga a nyelv. Kézenfekvő volt, mégis érdemes volt elgondolkozni azon, miért és miben különbözik egymástól az anyanyelv és az idegen nyelv tanulása. Annak ellenére, hogy akkor már öt éve irodalmat hallgattunk, hogy huszonnégy évesen legkevesebb tíz éve tudatos olvasónak gondoltam magam, az általános nyelvészet kapcsán találkoztam a nyelvhasználat és a személyiség összefüggésével, azzal az alaptételnek számító kijelentéssel, hogy
„az az ember vagy, és olyan ember vagy, ahogyan beszélsz, és nyelvileg megnyilvánulsz”.
Ösztönösen éreztem, hogy a középiskolában, a kamaszokkal hihetetlenül izgalmas volna ezekről a kérdésekről beszélgetni, amiből kevés valósult meg. Eleget kellett tenni a tantervi előírásoknak, amire a heti egy óra kevés volt. Nem tudtam kilépni a tantárgyát megutáltató nyelvtantanár szerepéből.