Tündér, Lizzy, Pajti, Pötyi és Lola – ez a pillanatnyi csapatösszeállítás.
A kutyákat azért is kedvelem, és egyre jobban, mert nekik még van civilizációjuk. Nekünk, embereknek, jóformán már csak az izmusok maradtak: korábban kommunizmus, szocializmus, kapitalizmus és imperializmus. Mára ezeket felváltotta a nacionalizmus kontra globalizmus és mindenekelőtt a mobilizmus, bár az utóbbi társadalmi formáció létrejötte még nem mindenkiben tudatosodott.
A macskákat is kedvelem, és persze a hangyákat, pókokat, egereket és elefántokat is. A hangyákat és a pókokat a szorgalmukért, az egereket a fürgeségükért, az elefántokat a méltóságukért. Minden élőlényt kedvelek, a lábszáramhoz örömmel dörgölődző kutyától a lábszáramat bizonyára élvezettel szurkálgató csalánig.
Ja, hogy mit szeretek például a „legyőzhetetlen” vörös tűzhangyán (Solenopsis invicta), mely pusztítja a kerteket és gabonaföldeket? Rajtuk semmit, de hát a Gestapo vagy a nyilas párt emberszabású pribékjeinek létezése sem tette szerethetetlenné a németeket vagy a magyarokat csak úgy általában, még kevésbé az embert, mint olyant. Tehát kedvelem a hangyákat, és valahányszor Tysonka nevű cicánk dolgozószobám falán függő fényképére nézek, összeszorul a szívem. Holott már a nevéből is érthető, hogy ő sem tartozott a szelíd cicafiúk közé.
Morten Kringelbach, az Oxfordi Egyetem pszichológia professzora fedezte fel az emberi agyban működő cukiságmérő skálát, mely szerint a kiscicák és kiskutyák jobban hatnak érzelmeinkre, mint akár egy kisbaba, és ennek oka a védtelenségük. Tysonka nevű cicánkat ifjúsága és szépsége teljében csapta el egy autó. Nem tudtam megvédeni.
Hogy jön ide mindez?
Sehogy.
Vagy ha mégis, akkor úgy, hogy minden, amit szeretünk, teszünk, veszünk és eszünk, elárul valamit az ízlésünkből, a jellemünkből, az érdeklődési körünkből. Ami az élővilágot illeti, ahogy váltják egymást az évtizedek, egyre jobban kedvelem az állatokat, növényeket. És el ne felejtsem. Életfogytiglan hálás leszek a rózsáknak, amiért hősies kitartással tavasztól őszig egyfolytában nyílnak.
Most éppen egy lábaival együtt legalább öt centis pók araszol fölfelé a falon, és én azon töprengek, vajon mit gondolhat egy pók rólam, miközben én azt gondolom róla, hogy majdnem olyan emberbarát élőlény, mint a kutyák, csak kevésbé szerencsés, mert mivel állítólag köztük is vannak embert ölni is képes fajták, legszelídebb fajtáik is ragadozóknak minősülnek.
Politika, erotika és művészet.
Ez a három dolog úgy hálózta be az általam eddig megélt nagyjából harmincezer napot, ahogy barátságos pókjaim selyme a dolgozószobám sarkait.
Szóval, hogy jönnek ide a kutyák?
Sehogy.
Vagy ha mégis, akkor úgy, hogy ennek az állatfajnak a fejlődése ugyanúgy csodálatot érdemel, mint az emberé. A különbség az, hogy míg az emberek egyre butábbak, a kutyák egyre eszesebbek. Némelyikük már ezer szót is képes megjegyezni. És míg a két faj – ember és kutya – fejlődése évezredeken át párhuzamosnak volt mondható, a legutóbbi időben ez változni látszik. Lehet, hogy az ő civilizációjuk felfelé ívelőben van, s a mienk hanyatlik?
Az emberek már második évszázada, és nem először, százmillió számra pusztítják egymást és önmagukat. El lehet képzelni értelmetlenebb, ostobább, visszataszítóbb dolgot, mint hogy egyik élőlény elharapja a másiknak a torkát a bőre színe, a szeme vágása, a szerinte rosszul megválasztott istene miatt? Ugye, hogy nem. Pedig az, amit történelemnek mondunk, alapvetően és végső soron, nem sok minden másból áll, mint migrációs hullámokból és háborúkból. Az utóbbi száz-egynéhány évre ez hatványozottan igaz, és ma is ez zajlik, jóformán szünet nélkül. Az emberi butaság következtében hol itt, hol ott kezdenek el ropogni a fegyverek és megtelni a hullaházak. A kutyák meg közben egyre okosabbak és szelídebbek lesznek. Az emberhez való odaadó és megingathatatlannak tűnő ragaszkodásuk jutalomfalatokkal aligha hálálható meg – csodálatot érdemel és valamelyest még félelemkeltő is. Nyugtassanak meg! Ugye nem olyan világ felé haladunk, amelyben a négylábúak beszélnek, és a kétlábúak ugatnak?
Hogy ebből mi a tanulság?
Semmi.
Vagy ha mégis valami, akkor ez: ideje tenni valamit annak érdekében, hogy az a másik világ, a mobiltelefonnal a kézben ugató kétlábúaké, ne jöjjön el soha.
