„A rohanó világunkban…” – Ezzel a mondattal olyan könnyen felmentem magam a felelősség alól, hogy mit engedek be a saját világomba. Reggel előveszem a telefont, megnézem az e-maileket, a híreket, a kocsiban munkába menet meghallgatom, hogy az oroszok leromboltak egy kórházat Ukrajnában, hogy megint emberek százai haltak meg Gázában, hogy Donald Trumpra rálőtt egy húszéves fiú…
Emelkedik a vérnyomásom. A munkában a főnök vagy a frusztrált kollégák még rátesznek egy lapáttal a már amúgy is végletekig feszített mentális állapotomra. Este hazamegyek, és szerencsés esetben nem a szeretteimen vezetem le mindezt. De ha a feszültség nem kerül ki a rendszeremből, akkor előbb-utóbb felemészt.
Téged is, engem is.
Újságíróként azt javasolni az olvasónak, hogy ne olvasson híreket – legalábbis furcsán hangzik. Nem is ezt mondom. Inkább elmesélem, velem mi történt.
Múlt pénteken világszerte leálltak kulcsfontosságú informatikai rendszerek. Itt Angliában ez ugyanúgy érintette az egészségügyi szolgáltatásokat – körzeti orvosokat, gyógyszertárakat, kórházakat – mint a nemzetközi közlekedést. Emberek ezrei rekedtek a reptereken, és a Facebook oldalam tele volt a különböző csoportokból érkező segélykérő, információért esdeklő üzenetekkel. Ki, mit tud a járattörlésekről, késésekről, kompenzációról.
Elképzeltem, ahogy a párommal mi is ott állunk a reptéren, és várjuk, hogy elutazhassunk nyaralni, vagy egy év után végre hazalátogassunk Magyarországra a családhoz. Átfutott az agyamon, hogy mit éreznék én. Azonnal összeszorult a gyomrom.
Ezért, amikor hazaértem a vásárlásból az év eddigi legmelegebb napján, döntöttem. Elindulok, és beszerzem végre a régóta halogatott virágültetéshez szükséges földet. Miért? Mert egyszerűen nem tudtam mit kezdeni már a rám ömlő keserűséggel, és hogy nem tehetek ellene semmit. Az együttérzésem kevés.
A virágföld beszerzése itt, ha nem ötven litert szeretne vásárolni az ember, akkor nem annyira egyszerű. Természetesen itt is vannak kertészetek, barkácsáruházak, de ott a nagybani vásárlókra, háztulajdonosokra gondolnak elsősorban. Nekem mindössze néhány cserépnyi földre van szükségem.
A belvárosban mindössze két virágbolt van, az egyik a bevásárlóközpontban – vágott virágot árul. A másik – nos, a másik volt a mentsváram, ahol még nem jártam. És láss csodát! Az univerzum kegyes volt, és a Not Another Jungle (szabadfordításban talán annyit tesz: nem dzsungelt akarok) nevű virágboltban, viszonylag drágán, de sikerült beszereznem egy kisebb kiszerelést. Öt litert.
A boldogságtól repkedve tértem haza, de megint ránéztem a hírekre, a közösségi médiára, és a jókedvem ezt megint megsínylette. Újabb boldogságlöketre volt szükségem, úgyhogy kora este a párommal elmentünk a barkácsáruházba és megvettük a virágokat is.
Szombat délelőttönként általában takarítással indítom a napot, de aznap virágültetéssel kezdtem. Leterítettem a lukakkal teli, kreatív tevékenységeimhez használt lepedőt a nappali közepére, és alig vártam, hogy nyakig mocskos legyek. Mint egy gyerek a homokozóban.
A petúnia és a dália az ablakunk korlátjára került, a mini papírpoharakba pedig magokat tettem: csilipaprika magját, amit még egy volt kollégámtól kaptam, körömvirág magot, amit még tavaly vettünk, tulszi magot, amit Indiában kaptunk a leendő anyósomtól, és törpe nebáncsvirág magot, amit a kertészetben vásároltunk előző nap, mert vicces volt az angol neve. Busy Lizzie-nek, azaz elfoglalt Lizzie-nek hívják.
Végre teljes volt a boldogságom.
Amikor életemben először terapeutánál voltam, húsz egynéhány évesen, és elmeséltem neki, hogy szeretnék elmenni Afrikába önkéteskedni, iskolát építeni gyerekeknek, akkor megkérdezte, hogy itthon, velem, minden rendben van-e. Mert szép dolog másokon segíteni, de talán kezdjem magammal, a szeretteimmel, a házzal, amiben élek, a kerülettel, ahol lakom. Ez első olvasatra talán szűk látókörűnek tűnik, de a repülőn is azt mondják, az oxigénmaszkot először magunkra tegyük fel, és apukám is mindig azt tanította a vízitúrákon, hogyha véletlenül felborul a kenu, akkor keresd a hajót, kapaszkodj bele, és ha jól vagy, utána menj másoknak segíteni és a vízbe esett holmikat összeszedni.
Önzés? Nem. Túlélés.
Homokba dugom a fejem, ha olykor akár egy hétig sem olvasok híreket? Lehet. De a saját mentális jóllétem az én felelősségem. Ha én jól vagyok, akkor tudok másoknak segíteni, legyen az a párom, a családom, a barátaim vagy akár a román szomszédunk, aki nem beszél se angolul, se magyarul (én pedig nem beszélek románul), de mégis számtalanszor segítettem neki, amikor ki akarták kapcsolni az áramot a lakásában. És igen, jó érzés volt.
De ahhoz, hogy mindezt megtehessem, hogy ott legyek testben és lélekben, amikor szükség van rám, ahhoz szükségem van a töltődésre. Rajzolásra, festésre, egy forró fürdőre vagy éppen kapcsolódásra a természettel, növényekkel.
Másoknak a sport segít, egy izgalmas könyv olvasása vagy ha elmerül a finom vacsora megfőzésben. Mindegy mi az.
De úgyis mindig érzed, ha szükséged van erre. Ne csapd be magad azzal, hogy azt mantrázod, jól vagy. Az a biztos jele annak, hogy nem.
