Futball az olimpián? Olyan nincs. Pótfutball van. Ha a labdarúgás bevonulna az ötkarikás játékokra, akkor vége lenne az olimpiának.
Gondolják meg, Brazília–Olaszország negyeddöntő volna valahol az A csapatokkal. Már nem Júniorral, Sócratesszel, Zicóval, Éderrel, illetve Scireával, Antognonival, Contival, Paolo Rossival, de még a mai, kevésbé lenyűgöző menőkkel is mindenki azt nézné, és persze nemcsak a brazilok meg az olaszok, hanem az egész világ.
Sőt, ha egy időben lenne a brazil–olasz a nyolc között meg a döntő női tőrben, amelyben egy időben halomra nyerték magukat az itáliaiak, csizmaországban akkor is a futballra kapcsolna mindenki, ha újra honfitársnőjük volna a finalisták egyike. Azt már csak csendben teszem hozzá, hogy Magyarországon is nagy dilemmát keltene az egybeesés a karddöntővel, mert korántsem egyértelműen esne a választás a kolosszális Szilágyi Áronra.
Na de ilyen nehézségek nincsenek, a futballnak saját olimpiája van, a világbajnokság – ami régóta nagyobb nézettséget produkál, mint a nyári ötkarikás játékok –, ezért a labdarúgás csupán a kisköveteit küldi az olimpiára. Most Párizsban a következő országok – három túlkorossal megerősített – korosztályos csapatai vetélkednek: Argentína, Dominikai Köztársaság, Egyesült Államok, Egyiptom, Franciaország, Guinea, Irak, Izrael, Japán, Mali, Marokkó, Paraguay, Spanyolország, Ukrajna, Új-Zéland, Üzbegisztán.
Nem rágjuk tövig a körmünket az izgalomtól.
Már csak azért sem, mert a magyar labdarúgók még ettől az erősen fékezett habzású mezőnytől is messze távol maradnak. Honfitársaink legutóbb 1972. szeptember 8-án nyertek futballmeccset az olimpián, de hozzá kell tenni, hogy hazánkat a legjobbak, Mexikót a sokadik vonal amatőr reprezentánsai képviselték (2-0). Azóta Magyarország egyszer – 1996-ban – tudott megjelenni az ötkarikás labdarúgótornán, de pontot nem szerzett.
A hajdani magyar olimpiai futballsikerek 1952-ben abból (is) fakadtak, hogy amatőröknek álcázott honfitársaink a világklasszisokkal, a nyugatiak és a dél-amerikaiak „kispályásokkal” vonultak fel. S bár 1964-ben, majd 1968-ban a B, de legalábbis a vegyes válogatott nyert magyar aranyat, azért az sok mindent elárul a mezőnyről, hogy előbb Csehszlovákia, majd Bulgária volt a finalista ellenfél. (Ahogyan 1972-ben a lengyelek nyertek döntőben a magyarok ellen.)
Ezzel együtt minden olimpiák legnagyobb helyszíni nézettségű eseménye egy futballmeccs 1984-ből, amikor a pasadenai Rose Bowlban 101 799-en látták a francia–brazil döntőt (2-0).
Pedig az is csak pótlék volt.
