A tengerentúli sajtóban és szakmai kiadványokban egyre több elemző cikk születik arról, hogy a cancel-kultúra tönkretette a nyugati társadalmakat és ellehetetlenítette a művészek szabad véleményformását. Mit gondol erről?
Húha, egyből az aknamezőre visz? A cancel-kultúra csúnya és kiábrándító, mégis, az embereknek felelősséget kell vállalniuk azért, amit tesznek. Amúgy abban egyetértek, hogy a komédia műfaja értelmét vesztette a politikai korrektség oltárán.
Amikor édesanyja hozzáment Charles C. Joffe producerhez, Hollywoodba költözött. Hogy emlékszik erre az időszakra?
Semmi közöm nem volt akkor Hollywoodhoz. Csak a pattanásaim és a hajam kiegyenesítése érdekelt, és hogy úgy nézzek ki, mint egy kaliforniai lány. Nagyon nehéz átmenet volt a 60-as években New York-iként Los Angelesbe költözni. Mindenki nagyon más volt. Sokat rajzoltam, mert azt hittem, hogy képzőművész akarok lenni, mint a biológiai apám. De nem voltam olyan jó. Aztán elkezdtem filmes órákra járni, ami könnyű és szórakoztató volt. Arra gondoltam, hogy talán író lehetnék, vagy díszlettervező, vagy valami ilyesmi, de soha nem jutott eszembe, hogy rendező legyek. Addig azt sem igazán tudtam, hogy az valójában micsoda, amíg a filmes suliban nem kellett rendezni néhány dolgot. És nagyon szórakoztatónak találtam. A tanárok is úgy gondolták, hogy elég jó vagyok benne. Úgyhogy úgy döntöttem, hogy folytatom.
Ön akkor tudott nőként sikeres rendező lenni a stúdiórendszerben, amikor még nem voltak kvótaszámok.
A kilencvenes években a független filmmel felnőve az emberek több esélyt adtak az új hangoknak. És azt hiszem, nekem volt egy jellegzetes női hangom, amikor személyes dolgokról és kis történetekről írtam. És csak egyike voltam annak a néhány nőnek. Egyfajta különlegesség.
Woody Allentől kezdte ellesni a rendezés fortélyait.
Ha az annak számít, hogy még tíz éves sem voltam, és statisztáltam, akkor igen. Aztán a Szentivánéji szexkomédia produkciós asszisztenseként kaptam munkát. Vidéken forgattunk, felküldtek a hegyekbe, hogy a „Cut!” szót ordibáljam, amikor nem volt ott senki, aki a tömeget irányíthatta volna. Szóval elég haszontalannak éreztem magam, de nagyon jól éreztem magam, mert buli volt. Aztán a vágószobában dolgoztam a Hannah és a testvérei című filmen. Woody Allen általában be szokott jönni és vágni forgatás közben, de ezúttal nem, egész idő alatt távol volt. A vágó pedig rám bízta a napi anyagok összerakását. Amikor azonban Woody visszajött, hogy megvágja a filmet, a vágó a saját embereit akarta maga mellett tudni, nekem pedig mennem kellett. Nagyon kiábrándító volt, hogy nem lehettem ott. De sokat tanultam, amikor néztem a napi felvételeket.
Milyen volt Woody Allen?
Nagyon kedves. Cukkolt engem, újsággal paskolt, mint egy viccelődő nagybácsi. Ahogy idősebb lettem, aztán egyre jobban eltávolodott tőlem.
De a filmjeit nézi?
A legújabbakat nem feltétlenül, én inkább a korai műveit kedvelem. De azok közül elég sokat és olykor újra elő is veszem őket. Nagyon vegyesek az érzéseim a magánéleti botrányaival kapcsolatosan, de a műveivel továbbra is elfogadó vagyok.
Vannak mások, akik hatottak önre?
Elaine May, Neil Simon, Albert Brooks, Hal Ashby, Ken Loach, Mike Lee. Bárcsak több nőt megnevezhetnék. Judy Blume is nagy hatással volt rám. Amikor gyerekkoromban olvastam a könyveit, azt éreztem, ő képes történeteket írni a hétköznapi dolgokról. Ezután gondoltam arra, hogy filmeket akarok írni a hétköznapi dolgokról.
Greta Gerwigről mit gondol?
A Barbie rendezőjéről? Legyen ő az Egyesült Államok következő elnöke! Mert változásra lenne szükség. A bolygónk pokolra jut és ez sok mindent más perspektívába helyez. Rettegek. Mindenki retteg. Különösen a gyerekeink, és ez nagyon, nagyon ijesztő. Zsidó vagyok, és soha életemben nem éreztem magam annyira zsidónak, mint mostanában.
Ahogy valószínűleg az ázsiai emberek sem érezték magukat ennyire kiszemeltnek, mielőtt ennyi erőszakot fordítottak ellenük az országomban.
Ha azt kérdezem, mi a szakmája, mit válaszol?
Ha azt mondom, profi filmkészítő, még én is kiröhögném magam. Általában azt szoktam mondani, hogy író vagyok, és ennyiben hagyom. A rendezői dolog a nagyképűség mellékzöngéjével jár. De ha egy ilyen szobában vagyok, akkor író és rendező vagyok.
Író-rendező, aki az amerikai középosztály problémáival foglalkozik a műveiben.
Ön most felelősségre akar vonni, hogy miért nem foglalkozom a szegényekkel?
Nem. Inkább arra szeretnék rákérdezni, hogy a gazdagok neurotikussága miért izgatja ennyire?
Nem hiszem, hogy csak a felső középosztálybeli emberekről írok. Szerintem ők az osztálybeli létjogosultságaikkal és a bűntudatukkal küzdenek, jelesül épp azért, hogy nem tudják, mit tehetnek azért, hogy jobbá tegyék a világot. És vajon haszontalanok-e? Ez itt a nagy kérdés. A filmjeim ilyen értelemben különböző osztályokról szólnak. Nem hiszem, hogy a gazdagokat ünnepelném.
Ezt nem is állítottam.
Tudom. Nagyon érdekelnek az osztályok és az osztályok közötti egyenlőtlenségek, és ezt úgy fejezem ki, ahogy tudom. Ezt személyes módon tudom tenni, nem politikai filmekkel. Úgy gondolom, van politika a filmjeimben, de nem vagyok politikai filmes.
Rendezőként olyan tévésorozatokban vállalt munkát, melyekhez a széria műfaj berobbanását tulajdonítjuk.
Nagyon hálás vagyok ezekért a lehetőségekért. Ugyanakkor meg fog lepődni, mert azt gondolom, hogy ez a robbanás túl nagyot szólt. Manapság számos sorozat gyönyörűen néz ki, de egy hatórás formátum nyugodtan lehetne egy szorosabb kétórás mozifilm nagyvásznon. Ugyanakkor elismerem, hogy nézem ezeket és sorozatokkal éltem túl a Covid időszakot. Aztán az idők során négy alkalommal is próbáltam saját sorozatot indítani. Kettőt én írtam, kettő esetében rendezőként csatlakoztam. Még a színészek is megvoltak. Aztán inkább azért fizettek ki sok pénzt, hogy ne legyen belőlük semmi. Ami nem jó, mert mozifilmeket is egyre nehezebb összerakni. Legalábbis olyanokat, melyek emberi történeteket mutatnak be és nem kerülnének többe öt-hatmillió dollárnál.
Forgatókönyvíróként egyre meglepőbb feladatokat vállal el. Társírói kreditje van például Ben Affleck és Matt Damon mellett a Ridley Scott rendezte Az utolsó párbajban. Ez a lehetőség hogyan jött?
Fantasztikus volt. Először megijedtem, mert még soha nem csináltam ilyesmit. De amikor Ben és Matt személyesen megkeresett, aztán Ridley is, akinek nyilván jóvá kellett hagynia a fedélzetre lépésemet, nagyon magabiztossá tettek, azt éreztették, hogy meg tudom csinálni. A fiúk nagyon idegesek voltak, mert nem tudták, hogyan kell beszélni és írni a középkori francia környezetben. Mindannyian rengeteget kutattunk. Abban az időben nem volt olyan sok információ a nőkről, mint a férfiakról. Ki kellett találnom a női karaktereket, ezzel jobbá tenni a történetet. Ott tartottak a forgatáson, biztos, ami biztos, és igen izgalmas élmény volt Franciaországba és Írországba menni, és nézni, ahogy Ridley öt kamerával forgat, és csatajeleneteket vesz fel. Ez teljesen új volt számomra az egykamerás drámáim után.
Névjegy
Nicole Holofcener 1960-ban született New York-ban. Oscar-jelölt amerikai film- és televíziós rendező és forgatókönyvíró. Hét játékfilmet rendezett, köztük az Exek és szeretők (2013), Jóbarátnők (2006) és a Megbocsátasz valaha? (2018) című műveket, dolgozott sorozatokon is, többek között a Szex és New York néhány epzódját rendezte.
Rendezőként nem érezte a vágyat, hogy „tanácsokat adjon”?
Hát, már hogy a francba nem éreztem volna? Néha nehéz volt, amikor úgy éreztem, hogy nem egészen érti a jelenetet – tudja, a nőket. Néha szóltam neki, és akkor azt mondta: „Takarodj innen!”. Nem kell a véleményed. Ezt pedig teljes mértékben tiszteletben tartom, hiszen, ha egy író az én forgatásomon tette volna ezt, lehet, én is így reagáltam volna. Az is lehet, hogy nyitott lennék az író ötleteire, ha úgy gondolnám, hogy azok nagyszerűek. De ha úgy gondolnám, hogy tolakodó, akkor nem örülnék neki. És azt hiszem, ő is úgy érezte, hogy néha tolakodó voltam.
Akkor nem vette a szívére?
Nem, dehogy. Lehet, hogy harmincévesen elsírtam volna magam. ha Ridley Scott elküld a fenébe, de ahogy öregszik az ember, nő az alázat és csökken az ego. Legalábbis ideális esetben.
Mesélne az írói módszeréről?
Amikor írok, nagyon is tudatában vagyok annak, hogy nem fogok külsőket beletenni a Fehér Házról vagy belsőt mondjuk egy bálteremről. Ez egyszerűen belém ivódott, és ez így van rendjén. Általában egy témával kezdek. Például képes lenne-e az egóm kezelni egy házastársat vagy egy közeli barátot, aki nem szereti a munkámat, de szeret engem, túl megalázva érezném-e magam ahhoz, hogy ilyen kapcsolatban legyek? Vagy milyen, ha van egy örökbefogadott fekete testvérem? Szeretem hagyni, hogy a karakterek szenvedjenek helyettem. A Lovely & Amazing esetében az volt az ötletem, hogy milyen lehet egy neurotikus nőkből álló családban felnőni? Sok minden nagyon önéletrajzi vagy életrajzi jellegű a filmben, de csak az ihlet szintjén. Az is sokszor inspirált, hogy milyen volt egyedülállóként élni. Elkezdtem egyszer randizni egy férfivel, aki borzasztóan beszélt a volt feleségéről. Elgondolkodtam: az ex-férjem vajon mit mond rólam? Persze a műveim nem valós sztorik, de filmen mindent ki lehet bontani. Ezt kérik tőlem most a Marvel és az új Tron producerei: képzeljem el nekik, és írjam le, milyen nőnek lenni. Hát nem észbontó?
