Nincs is jobb ilyenkor, mint egy jól behűtött, piramis alakú görögdinnye-szelet, az oltja egyszerre az éhet, s a szomjat, ad hűsölést ebben a tikkasztó kánikulai melegben. Igen ám, de mi magunk csak úgy, hirtelenjében nem tudunk nekiesni ennek a csábos éteknek, hiába is kelletti magát előttünk. Muszáj előtte kimagoznunk. Időbe telik az ilyesmi, próbára teszi a türelmet s egyben alázatra tanít. Ezért is szerettük annak idején a léket, abban valahogy sose volt egy darab mag sem, legalábbis a késsel kihasítottban.
Nehéz visszaemlékezni gyerekkorom első dinnyéjére, amikor eldőlt, a kimagozók, vagy a ki nem magozók népes családját fogom majd gyarapítani későbbi életem során. Vajon genetikusan öröklődik, hogy az ember utálja lenyelni az aprócska magot, mint ahogyan leszedegeti az őszibarack szőrös héját, vagy kivájja a nagyra nőtt uborka belső, magos részét, nehogy az is bekerüljön a salátába. Nem sokat láttam nagy-, vagy dédszüleimet dinnyét enni, nem termett meg a kertben, így aztán nem pazaroltak rá sok pénzt. De arra tisztán emlékszem, hogy olykor-olykor a nagyanyám puha fehér kenyérrel ette. Talán azért, hogy jól lakjon rendesen vele, talán azért, mert ő maga, ha törődött is a magokkal, a foszlós kenyérbélben szinte észre sem vette azokat.
A gyerekkori dinnyemagozásnak megvolt az az előnye, hogy a tálcára kapirgáláskor leömlő halványpiros lében ott úszkáltak a fekete dinnyemagok, amiket aztán a napon megszárítva máris ott volt gyöngyök helyett a természet kínálta ékszer. Ügyesen cérnára fűzve lehetett belőlük karkötő, nyaklánc, sőt, ha olykor fehér magokra leltünk a feketék között, akár sormintát is kiadott az alapanyag.
Láttam gondos háziasszonyt, aki szép kis kanállal gömböket vájt a dinnyéből, s utána magozott csak. Ez már túlzásnak tűnik, de ha más csinálja meg helyettem, jólesik az így jégbe hűtött gyümölcssaláta. Ettem már jégkása formájában, hideg, behűtött levesként, s egy túlságosan bátor pillanatban még süteménybe is megpróbáltam belesütni, aztán persze a piskótamorzsák között nem találtam egyetlen dekagrammnyi dinnyét sem, még az íze sem maradt ott hírmondónak.
Jó pár éve, hogy e gyümölcs neve nem ahogy ejtjük, úgy mondjuk módon, dinnyeként cseng a fülemben, hanem egészen más nyelvjárásban. Egy somogyi faluban töltöttük az időt, s korán reggel arra ébredtünk, vékony elnyújtott hangon kürtöli tele egy árus az egész utcát. „Dinnyá, itt a finóm dinnyá” – énekelte számomra elképesztő egzotikummal ezt a közönséges szót, ami innentől immár nem csak egy hűsítő, nyári gyümölcs, hanem igazi nyelvi csemege maradt. Marcali árus lehetett, esetleg lengyeltóti, hisz ha kicsit arrébb a felső-drávai vidékről érkezett volna, dinnyetöknek hívta volna, ottani öreganyánk meg úgy küldött volna ki érte, hogy „mönnnyetök, meggyött a dinnyetök.”