randevú;trombitás;szorongásoldás;

- Pásztor Andrea: Rezgésbe hoz

                                                                                                   Dodónak

Észrevette magán, hogy megint megijedt. A lapockákat közelíti egymáshoz, kihúzza a hátát. Tudatosan tágítja tüdejét, ettől erőre kap. Ma már többször a kezébe vette a trombitáját, hogy nekilásson gyakorolni, de folyton elvonta valami a figyelmét. Látszólag lényegtelen dolgok ezek, mint egy látszólag jelentéktelen találkozó, egy látszólag jelentéktelen lánnyal a Tinderről. Este van, és neki hamarosan indulnia is kell. Ő meg úgy érzi, ez így mégis haszontalan. Ha most nekikezd, még van értelme. A szomszédok valószínűleg át fognak dübögni, mint minden olyan estén, amikor elnyújtja a gyakorlásra szánt idő kezdő- és ezzel végpontját. Zongorázni kellett volna tanulni, hogy könnyed háttere legyen bárminek is. Hogy elviselhetőbb legyen. De ő ezt a sárgaréz tölcsért választotta. Ezt a súlyos fémet: a nehezebb utat. Nem is választotta, ez jutott, amikor hatéves korában nem volt hely a dob tanszakon. Talán az sem lett volna könnyebb, talán akkor sem lett volna könnyebb. Vele. Neki. Ez jutott. Ez a hangszer, amit nagyon nehéz könnyedén megszólaltatni. Ezt a könnyedséget kéne éppen gyakorolnia, de tudja, hogy amint belefúj, elbizonytalanodik, mert megremegnek a ház falai is, nem csak a levegő. A keze sosem. A legfinomabb hang is erőteljesebb, mint az ő szorongása. A tapasztalata azt mutatja, hogy ezt a feszültséget, amit a nem trombitálás okoz, csak az öntrenírozás tudja enyhíteni. Hogy azt kell próbálgatni, ami nem megy. Míg egyszer csak megy. Így hát az ajkához emeli a szűk keresztmetszetű hideg fémet. Ércesen fényes ez a pillanat. Talán épp itt van az ideje, különben egyedül marad. Egyedül marad ezzel a rengeteg kavargó gondolattal, ami abból születik, hogy nem játszik. A játék nélküli idő csak eltelik.
Belefúj. Improvizál. Érzi, hogy nem megy jól, de muszáj csinálni. Nem tudja, miért muszáj, csak érzi ezt is. Sokszor gondolja, abba kellene hagyni. Nem most. Örökre. Nem kellene erőltetni, ami nem megy. Legalábbis nem megy úgy, ahogyan ő szeretné. Sosem akart klasszikusan játszani: a negyedeket hosszan, a nyolcadokat röviden. Triolás lüktetésre vágyott, szokatlanra. Frazírozásra.
Ő akarta megalkotni a dallamokat, nem pedig lejátszani őket. Fisz a cé-lá pentatonban. Meglepő akart lenni, de sosem hamis. Magát akarta adni, nem akart föléintonálni. A hang közepét kereste, az éppen eleget, hogy a fény ne tűnjön el. Mint egy Arban-etűdben. És pont olyan könnyedén. Valamit mégis rosszul csinálhat, mert sosem akar összejönni. Ha lánnyal van, nem tud megszólalni, mert nincs mit átpréselni. Nem kap levegőt. Nem tudja kihúzni a hátát, kitágítani a tüdejét. Nem kap erőre. És ezt tudja. Belefúj egy utolsót. Puhán teszi le a hangszert, felveszi a cipőjét, elindul.

„A szokatlan öltözetű férfi megállította az időt” – olvashatjuk Magyary Ágnes legújabb, Az örök székely című regényének első mondatában. De bizony nem csak az idővel lesznek gondok, felbukkan egy sárkány, sőt még Dózsa György „unokájával”, Ady Endrével is ihatunk egy kávét. Mindeközben átbiciklizünk a magyarok (és székelyek) viharos évszázadain. A fantasztikus fordulatokban gazdag regény szerzőjével többek közt arról is beszélgettünk, legyőzhető-e az Ördög.