Jó néhány madár érzi otthonának a miénket, s nemcsak a fecskék, akik idén a műfészek mellé végre sajátot is építettek. Ha összeszámolnám, télen is, nyáron is legalább száz különböző színű, rendű és rangú szárnyas repked az orrunk előtt, reggeltől alkonyatig. Bár az is lehet, eleve a verebek vannak ennyien, akik nemcsak a ház előtti japánbirs-bokrot foglalják el, hanem a tető alatti zugokat, s a padlás néhány négyzetméterét is. Az ügyetlenebbek néha a kéményen is beesnek – mivel nincs kályha, ezt nem használjuk –, s ilyenkor a lakásban lévő kis füstelzárót kell kinyitnunk, no meg az ablakot, várva, hogy az első riadalomból feleszmélő madár megérezze a levegőt, s elinduljon ki a szabadba.
Hogy a mátyásmadarak a mi udvarunkban fészkelnek valahol, vagy sem, nem tudjuk, de a hideg idő beköszöntével ők az elsők, akik ott toporognak a kőrisfa alatt, várva, mikor pottyantják le a cinkék a madáretetőből a magokat, amik aztán itt-ott, a csőrükből kiesve nyárra pompázatos napraforgókká lényegülnek át. Ha tudatosan ültetnénk, sem lehetne szebb, akad ahol csak egyetlen szál virít, máshol csoportosan izzanak a napsárga szirmok, felvidítva még a zordabb napokat is.
A hátsó udvarban, ahol kecskék, birkák és baromfik trágyázzák önkéntelenül is a talajt, a buja növényzetben rigók bújnak meg, feketék, barnák, sőt olykor egy-egy sárga is átszeli előttünk a kertet.
A rozsdafarkúak régi kedvenceink, a kazánház fölötti gerendán építettek meglehetősen ingatag fészket, amit aztán az évek során tökéletesítettek. Csattogó, cserregő hangjuk összetéveszthetetlen, a fészer alatt felhalmozott farakás tetejéről várják mindig, tiszta-e a terep, hogy odarepülhessenek a fiókákhoz etetéskor. Hatalmas csőr mozdult onnét minap, legalábbis az ő fiókáikhoz képest méretes. Nem is értettük először, mi az az öklömnyi gomolyag, aminek se a színe, se a formája nem olyan, mint a megszokott, apró, valóban rozsdásan barnálló farkú madarainknál. Létrára másztunk aztán, hogy tüzetesebben szemügyre vegyük a felborzolt tollú lényt, amiről gyorsan kiderült: kakukk az, vagy ahogyan a velünk élő somogyi ember rendszerint nevezi: kukukk. Kedvenc szavajárása is az, hogy „ül valaki, mint egy kukukk madár”, s így legalább számára is beigazolódott, hogyan csinálja azt „élőben” az idézett fajta.
Nem fogadtam jó szívvel a látványt. Fel is háborodtam, amiért egy „tolvaj madár” kihasználja a nála jóval kisebb másik élőlény anyai ösztöneit,
még akkor is, ha el kellene fogadni: ilyen a természet, ez a rendje. A kakukk nem költ, nem etet, másokat használ fel erre a hosszú és áldozatos munkával járó folyamatra. Pár napig nézegettük az új jövevényt, aki úgy ült ott a pici fészekben, mint valamilyen túl méretes király a szűkre szabott trónján, szolgáit várva, akit majd etetik, öltöztetik, lesik minden kívánságát. Ma reggel még láttuk, aztán délre hűlt helye maradt, kirepült az otthonból, ami sosem volt az övé.