Sok minden elraktározódik emlékezetünkben. A fejünkben őrzött élmények sokszor váratlanul jönnek elő a tudat mélyrétegeiből. Néha úgy képzelem, hogy agyunk a régmúlt dolgait képzeletbeli lezárt szobákban őrzi, és ahhoz, hogy felnyissunk ezek ajtaját, hogy kulcsokat kapjuk hozzájuk, szükséges valamilyen közvetlen kiváltó ok. Így történt ez most is.
A forró délutánon egy belvárosi cukrászda teraszán kellemes árnyékban fagylalttal hűtjük magunkat egy hozzám közel álló egyetemi oktatóval, aki az egész napos vizsgáztatás fáradalmait piheni ki velem szemben. Kicsúszik a számon, de már bánom, amikor arról beszélek, hogy a vizsga sokkal inkább a diáknak megerőltető, mint a tanárnak. Ám ahogy a mondat végére érek, tudom, hogy ez csacskaság. Értesülök, hogy közel húsz diák „adott számot tudásáról” – jut hirtelen eszembe egy tanárom dagályossága, aki képtelen volt úgy beszélni, ahogyan a hétköznapokban fogalmazni szokás. A félnapos számonkérés során az oktató többször érezte úgy, hogy félbe kellene szakítani a diákot, megkérni, hogy a következő vizsgaidőpontra készüljön fel alaposabban. Majd mégis úgy döntött: mentőkérdést tesz fel.
Az emlékezet titkos ajtaja nálam itt nyílt ki. Magyar szakon végeztem, így a nyelvészeti tárgyak között finnugrisztikát is tanulnunk kellett. Az évfolyam fiú hallgatóit, köztük engem, ez a legcsekélyebb örömmel sem töltötte el, noha egy nagy tudású professzor előadásait kellett volna látogatunk. Itt kiderülhetett volna, hogy nem ették két kanállal az általunk akkor nem különösebben szívlelt nyelvészetet, mert a finnugrisztika részben történelem, részben néprajz, részben földrajz és persze mindezek mellett nyelvészet is. Minderről akkor szereztünk volna tudomást, ha jártunk volna az előadásokra. Pofonegyszerű tervvel készültünk az év végi vizsgára. Begyűjtöttük professzor óráit látogató lányok jegyzeteit, ezeket lefénymásoltuk, és igyekeztünk rohamtempóban felkészülni.
Gond volt, hogy a megkapott jegyzetek óhatatlanul hiányosak voltak, olykor olvashatatlanok. Emellett az előadásokat elmulasztók tudása is hiányos volt, mert két-három nap alatt aligha pótolható két félév anyaga. Ráadásul az oktatónknak nem kellett különösebb arcmemóriával rendelkezni, hogy pontosan tisztában legyen azzal, kivel találkozott a finnugrisztika előadásokon. Fiúkkal elvétve. (Bevallom, utólag nem értem azt a pökhendi bátorságot, ahogyan mi annak idején mulasztottunk.)
Elvétve találkoztam olyan oktatóval, amilyen Mikola Tibor volt. A sértődöttség legcsekélyebb jele nélkül kérdezte a kihúzott tételről mindazokat, aki nem jártak előadásaira.
Szigorú és igazságos volt. A tudást díjazta, mellette harag nélkül kínált új időpontot azoknak, akik nem igazodtak el a cseremiszek és a mordvinok világában. Az előttem vizsgázót gyötrelem volt hallgatni, és ebbe az oktató is beleunt. – Egy mentőkérdést teszek fel, ha tudja a választ, folytathatjuk – mondta szinte kedvesen: – Sorolja fel az Ob baloldali mellékfolyóit!
Olyan csend lett vizsgán, hogy azt még ma is hallom.