A nyolcvanas évek elején jártunk, a Hungaria a Limbó hintóval közlekedett, népszerűsége az egeket verdeste idehaza, mégis elvállalt egy fellépést Szentendrén, egy általános iskola udvarán. Aznap mintha az egész város suliba ment volna, „ölték” egymást az emberek, hogy lássák Fenyőt, Fekete Gyulát, Kékest, Novait, Szikorát és Dollyt, az érdeklődők hadának pereme kilométerekre lehetett a színpadtól.
Aztán egyszer csak leszakadt az ég. Az óriási zivatarban mindenki menekült fedett helyre vagy haza, a koncert el sem kezdődhetett, hiszen esőben életveszélyes lett volna elektromos hangszereken játszani, és erősítőket bekapcsolni, ám a Hungaria hatosa türelmesen megvárta, míg elvonult a vihar (copyright by Illés), majd az ott maradt nagyjából huszonkét embernek lenyomta a műsort olyan kicsattanó vidámsággal és mindent elsöprő lendülettel, mintha a Népstadion 90 ezer nézője előtt lépett volna fel.
Mondtam utána Fenyőnek, már-már hihetetlenül szép este volt. Csodálkozott, hogy csodálkozom, és azt felelte: másként nem megy.
Ezt nevezik hivatástudatnak és profizmusnak.
A történet azért jutott az eszembe, mert Fenyő felfedezettje, Szandi – szavai szerint – „méltatlannak és megalázónak” tartotta, hogy „nyolc ember előtt szerepeljen” egy magyarlakta településen Szlovákiában. A dohányt persze felvette, hiszen – a közönséggel ellentétben – megjelent az eseményen. Azon azért nyilván elgondolkodott hazafelé, hogy életműve milyen hatással van a társadalomra, ha mindösszesen nyolcan kíváncsiak a programra. Hacsak nem úgy ítélte meg, hogy „ezeknek” fogalmuk sincs az igazi művészetről.
Arról egyébként árulkodik az örök érvényű besorolás, mert mindannyian tudjuk, a Hungariának és Szandinak hol a helye a magyar rocktörténetben.
De ilyen méltatlan és megalázó különbségre mégsem számítottunk.