A minisorozat Heather Morris azonos című regényéből készült, amelyben Lali Sokolov elmeséli felesége, Gita Furmanovával való találkozását a koncentrációs táborban, a pokolban megfogant és kirobbanó szerelmüket, illetve a túlélésük történetét. A hihetetlen példányszámban elkelt irodalmi mű számos vitát generált a történelmi pontatlanságai miatt. Morris inkább afféle tollnok volt, mintsem igazi író – bár, aki ír, az író –, nem nézett utána a tényeknek, érzelmi hatás alatt igyekezett fontos emlékeket megörökíteni. Jól tette. Ugyanakkor Tali Shalom-Ezer rendező és írócsapata sem szigorú adaptációt készített a regényből. Egyrészt elképzelte Lali és az írónő találkozását, közös munkájukat, kapcsolatuk alakulását – mindazt, amelyek a férfit kísértik. Másrészt flashbackek formájában megidézi az auschwitzi borzalmakat, a csodákat is – és a fő dilemmát: meddig lehet kollaborálni magunk és az általunk szeretett ember sorsa érdekében?
Ez a kettősség végigvonul a sorozaton, mely a hat epizódnyi játékidőt igen okosan használja fel. Lassan építkezik, látjuk a nácizmus kezdeteit Szlovákiában, és azt, hogy a zsidók nem hiszik el a pletykákat – hiszen ki hinné el, hogy efféle szervezett megsemmisítést hajtson végre ember emberen. Ahogy Lali fogalmazza meg az ő saját maga által megtapasztalt érzéseit: teljesen mindegy, milyen náció vagy vallási csoport képviselője vagy, amikor megölnek, a vér ugyanúgy folyik. A párhuzamosság a vizuális dramaturgiát is meghatározza. Tali Shalom-Ezer végig következetesen, jó ízléssel kapcsolja össze a csodát és a szörnyűséget: ott lobban fel a szerelem, ahol elvileg képtelenség, ahol bármelyik pillanatban elveszítheted az életed, megkínozhatnak – alapból semmisítik meg emberi mivoltodat.
A háború és a holokauszt valóságát sokszor, sokféleképpen ábrázolták már mozgóképen, de talán ez az első, a melyben sikerült két „iskola” módszerét is összekapcsolni: a távolságtartó tényközlés és a szerelmi melodráma úgy klappol, hogy eszembe sem jut, hogy kritikai fenntartásaim legyenek. Pedig abszolút szigorúak a műfaji kötelező körök, tudat alatt elutasítjuk, hogy egy love storyban legyenek fejlövések és kiloccsanó agyak, miképpen egy háborús drámában szerelmes pillantások és szenvedélyes szex, pardon, szerelmeskedés a barakkban. De persze, hiszünk a szerelemben és Lali emlékeiben, na meg persze abban a nagy igazságban: a valóságban tényleg bármi megtörténhet. Még az is, amit egy képernyőt nézve képtelenségnek tartanánk.
Egy efféle összetett mozgóképben nem csak a forma megtalálása volt a fontos, hanem a színészeké is. És itt is működik a képtelenség: a fiatal Jonah Hauer-Kingről alapesetben semmilyen formájában nem hihető, hogy úgy fog öregkorában kinézni, mint Harvey Keitel, mégis ők alakítják Lali Sokovolot, és mégis el lehet hinni, hogy ugyanazt a karaktert alakítják. A Gitát alakító lengyel színésznő, Anna Próchniak esetében legalább egyszerű az életem: ő a show nagy felfedezettje.
Infó: Az auschwitzi tetováló. Bemutatja a SkyShowtime
