Egy rakétával vagy repülőgéppel több ezer kilométerre eljuttatott, hadászati rendeltetésű nukleáris eszköz képes teljesen megsemmisíteni egy több milliós nagyvárost. A hadműveleti hordozóeszközök 1000 és 5000 kilométer között bevethető robbanófejeket hordoznak, míg az ún. harcászati nukleáris egységek tüzérségi lövegek, rakéták vagy akár drónok felhasználásával 50-100 kilométeres távolságban tudnak ellenséges célokat elérni.
Ezen fegyverek megjelenésével a nemzetközi kapcsolatok új szakaszba léptek: az érdekérvényesítésnek olyan eszköze került néhány ország birtokába, amely egy potenciális ellenfelet “felmérhetetlen” kockázat elé állított. Az ötvenes évek óta a világnak együtt kell élnie olyan tömegpusztító fegyverekkel, amelyek bevetése az emberi civilizáció végét jelentheti.
A hidegháború éveiben a szembenálló felek katonai vezetése terveiben és a szabályzatokban a nukleáris háború megvívása realitás volt, s kezdetben a szakirodalom is ezt tekintette a győzelem feltételének. A Szovjetunió atomhatalommá válása, célbajuttató eszközeinek gyors fejlődése és a karib-tengeri válság tapasztalatai jelentős változásokat hoztak. A tömeges reagálás koncepcióját, tehát azt, hogy egy szovjet agresszióra az USA minden rendelkezésére álló nukleáris fegyverrel válaszol, a washingtoni polgári és katonai stratégák elvetették. Érvelésük szerint egyetlen nukleáris hatalom sem lehet biztos úgynevezett első csapásmérő potenciáljában, azaz még egy meglepetésszerű támadás sem kényszeríti az ellenfelet egy olyan válaszra, ami nem vállalható.
Erre a helyzetre a válasz az elrettentés stratégiai koncepciója volt, amely kifejezésre jutott nemcsak Kissinger és McNamara nyilatkozataiban, hanem a Vaszilij Szokolovszkij marsall nevével jegyzett Katonai stratégia című könyvben is. A szovjet szerzők elfogadták ugyan az elrettentés logikáját, de aláhúzták, hogy ennek a különböző rendeltetésű nukleáris eszközök birtoklásán és a fegyver használatával történő hiteles fenyegetésen kell alapulnia. Ekkor vált katonai doktrinává a rugalmas reagálás, amely eszkalációs lehetőséget adott a döntéshozóknak, “megnyugtatta” a kardcsörtető politikusokat és a hivatalból gyanakvó katonákat.
A nukleáris kísérletek környezeti hatása, a növekvő társadalmi ellenállás, a fegyverek rohamos fejlődése és a nemzetközi politikai tapasztalatok egy sor fegyverzetkorlátozási és -csökkentési megállapodást tettek lehetővé a hatvanas évektől. A megegyezések politikai alapja és jelentősége az volt, hogy az USA és a Szovjetunió kölcsönösen elismerte egymás nagyhatalmi státuszát. Abban is egyetértés volt, hogy meg kell akadályozni a nukleáris fegyverek terjedését.
A megegyezések ugyan nem hoztak világbékét, és a két világrendszer szembenállása folytatódott, de egy mindent elpusztító összecsapás valószínűsége lényegesen csökkent. Ebben hozott korszakváltó változást a Szovjetunió összeomlása. A nyugati aggodalmat drámai éleslátással fogalmazta meg Sam Nunn szenátor, a nukleáris fegyverek nemzetközileg elismert szakértője:
– A történelemben még soha nem tűnt el egy nukleáris fegyverekkel rendelkező állam … háború nélkül.
Az orosz társadalom súlyos gazdasági és politikai válságot élt át a kilencvenes években. Ebben az időszakban a brit és francia gyarmatbirodalmak összeomlását követő útkeresést idéző epizódok jellemezték az orosz külpolitikát. A nemzetközi hozzáállás sem volt megbocsátó. Az új, egypólusú világban Bush elnök döntött: a NATO marad, és Oroszország nem lesz a tagja. Az ezt követő időszakot a CIA akkori igazgatója, későbbi védelmi miniszter így foglalta össze: – A feladat az volt, hogy meggyőzzük az oroszokat arról, hogy a NATO fennmaradása nem a bizalom hiánya … a szervezet alapvető oroszellenessége dacára. Az amerikai külpolitikát ettől fogva Obama elnök megállapítása jellemzi, miszerint Oroszország egy regionális hatalom.
A kilencvenes években az USA-t és Oroszországot azonban szorosan összekötötte a “szovjet” nukleáris eszközök sorsa és biztonságuk kérdése. Belarusz és Kazahsztán megfelelő kompenzációért gyorsan beleegyezett abba, hogy a területükön levő eszközök egy részét átadják Oroszországnak, a többit pedig megsemmisítsék. Ukrajna 176 eszközéből 136-ot szeretett volna megtartani. Azonban Washington és Moszkva együtt meggyőzték Kijevet, hogy függetlensége biztosításáért és gazdasági támogatásért adja fel nukleáris státuszát. A nukleáris klub tagja így Kína, az Egyesült Királyság, Franciaország, India és Pakisztán maradt, ők elfogadták az új nukleáris erőegyensúlyt.
Az új konstellációban az Oroszországnál kevesebb nukleáris fegyverrel rendelkező Kína lett az USA stratégiai kihívója. Ennek a versengésnek van katonai eleme, de az eddig nem öltött az amerikai-szovjet szakadék szélén táncolásra emlékeztető jelleget. Észak-Korea, saját nyilatkozatai szerint rendelkezik tömegpusztító fegyverrel, de fenyegetéseit a helyükön kell kezelni, elsősorban azért, mert az ország vezetői tudják: egy fegyverindítás kétségtelen és teljes megsemmisülésüket jelentené. Igaz viszont, hogy a rendszer biztos lehet abban is, így nem éri támadás.
Pakisztán és India esetében klasszikus elrettentésről beszélhetünk. Izrael nukleáris erejét pedig a már nem hivatalban levő Nixon elnök tényként említette, de ezt sohasem ismerték el hivatalosan. A valószínűleg francia kooperációban megszületett elrettentő erő eddig betöltötte funkcióját, bár az USA biztonsági garanciája válságok idején döntőbb volt - és lehet a jövőben is. Ez azonban változhat, ha az Irán részéről jövő fenyegetés nukleáris háttere bizonyságot nyerne. Különösen igaz ez az iráni ballisztikus és cirkáló rakétákkal, valamint drónokkal indított támadás után. A légelhárítás 99 százalékos hatékonysága csoda, de ez inkább haderő fejlesztésre készteti Teheránt, semmint elrettenti. Mindenesetre a támadás megerősíti: rendelkeznek valamilyen robbanófejet célbajuttató eszközzel.
Biden elnök nyilatkozata, miszerint az USA nem vesz részt egy esetleges izraeli ellencsapásban, mutatja, hogy az Egyesült Államok igyekszik csillapítani a feszültséget. A térség elképzelhetetlen veszélyeket rejtő konfliktusokkal néz szembe.
Washington eddig is mérsékelt eredményeket mutató, józanságot sürgető fellépése egyre kevésbé bizonyul elegendőnek, bár Teherán idén tavasszal is Ankarán keresztül üzent: amerikai célpontokat nem támad, és részūkrõl az “ügy” lezárható. Az elnökválasztási évben azonban szinte elfogadhatatlan egy Iránnal való kapcsolattartás, mint ahogy az is, hogy Kínát vagy Oroszországot bevonják a háborús góc kezelésébe.
A közel-keleti események ráadásul semmilyen mértékben sem csökkentik az ukrán háború jelentőségét.
A különböző narratívák, az események, az egyre gyorsuló eszkaláció és az amerikai támogatás időnkénti megtorpanása ismertek. Az viszont talán kevésbé, hogy egy amerikai-orosz egyeztetés állíthatta meg orosz tervezők gondolkodását valamilyen harcászati nukleáris eszköz bevetéséröl egy bekerített egység felmentése érdekében. Az eredmény: az oroszok sértetlenül visszavonulhattak, a téma pedig lekerült a napirendről. A józan ész felülkerekedett, és mint évtizedekkel ezelőtt, mindnyájunknak szerencsénk volt.
A fenti eset megerősíti, amit a felhalmozott tudás is sugall, hogy az ukrán háborút nukleáris hatalmak ellenérdekeltsége ugyan nem akadályozta meg, de a hagyományos fegyverek alkalmazásának korlátai között tartja. A hadiszerencse forgandó, és bármilyen tartalmú és időtartamú megoldás csak akkor lehetséges, ha a Nyugathoz közeledő Ukrajna és a ma már önmagát is egy más kultúraként meghatározó Oroszország a saját maga és környezete számára is elfogadható helyzetbe kerül.
Ez egyelőre nincs elérhető közelségben, de a megoldások keresése kizárja a nukleáris fegyverek használatát, mert az elkerülhetetlen eszkaláció elképzelhetetlen következményekkel járna, az “eredmény” pedig politikailag és egzisztenciálisan értelmezhetetlen lenne és tömegeket pusztítana el.
A szerző történelem- és alkotmányjog tanár, Ashburnben, Virginiában.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.