Magyarországra, illetve a magyar népre a legnagyobb csapást a mongol-tatár invázió, közkeletűen a tatárjárás mérte. A hódító az ország egész területét elfoglalta. Vérengzései, melyek kifejezetten a civil lakosságot sújtották, óvatos becslés szerint - a tatárjárással ok-okozatilag összefüggő éhínséggel együtt - az ország népességének 15-25 százalékát pusztították el. Ez három-ötszázezer embert jelentett.
Abszolút számokban ekkora veszteség az első világháborúban ért bennünket legközelebb, százalékos arányban pedig szerencsére soha többé.
A magam részéről mégsem találkoztam soha olyan emberrel, aki a mongolokkal, tatárokkal szemben valódi, élő gyűlölettel viseltetett volna.
A hazát ért csapások közül második helyre az oszmán-török birodalom kívánkozik. A törökkel 350 évig háborúztunk. Sikereik csúcspontján az ország több mint egyharmadát elfoglalták és bekebelezték, további harmadát (az erdélyi fejedelemséget) függésbe vonták. A Temesköz Mátyás király korában az ország egyik legsűrűbben lakott területe volt, színtiszta magyar lakossággal. A török után a Temesközben 2 fő volt négyzetkilométerenként a népsűrűség – kisebb, mint egy szaharai országban –, és az újra benépesülő területen kevés lett a magyar. Bihar vármegyében vagy Buda környékén a falvak négyötöde elpusztult.
Mindamellett törökellenes közhangulatot, netán törökellenes gyűlöletet Magyarországon nem érzékelek.
A román néppel konfliktusaink a XVIII. század végén kezdődtek. Horia és Closca parasztfelkelése nem a (történetesen zömmel magyar) földbirtokosok és politikusok, hanem „a magyarok” ellen irányult, nem téve különbséget magyar nagybirtokos és a románéval hasonló sorsú magyar jobbágy között. Megismétlődött a helyzet 1848/1849-ben. Habár a magyar törvények (jobbágyfelszabadítás, sajtószabadság, népképviselet cenzusos választójoggal) a románokra éppúgy vonatkoztak, mint a magyarokra, a születő román nemzet 1848/1849-et magyar-román háborúként élte meg.
Trianonban az ország harmada került Romániához. Az elveszett terület egésze román többségű. Ám ha a részleteket is nézzük, – akár 90 százalékban – magyar többségű területek is Romániához kerültek. A második világháború alatt magyarok követtek el atrocitásokat románok ellen, 1945-46-ban a Maniu-gárdisták magyarok ellen. A kifejezetten nemzeti elnyomás az 1930-as évek végén és a világháború alatt, illetve a Ceausescu-diktatúra idején volt a legerősebb. A magyar nacionalisták (tehát nem „a magyarok”, még csak nem is a többség) romángyűlölete közismert.
A szlovák nemzettel sokkal később kerültünk ellentétbe, mint a románnal. 1848/1849-ben sokkal több szlovák (becslés szerint kb. tízezer) harcolt a magyar honvédségben a közös szabadságért, mint amennyi (több száz) a Szlovák Légióban a magyar forradalom ellen. 1918 őszén, amikor a történelmi ország szétverése már lehetőségnek, habár még nem bizonyosságnak látszott, szlovák politikusok hajlottak volna a méltányos etnikai határ megvonására, a cseh „nagytestvér” tűzte ki célul magyarlakta területek elcsatolását is. A felvidéki magyarság legnagyobb sérelme az 1945-1948-as csehszlovák (nem szlovák) politika, mely kísérletet tett a magyar kisebbség teljes felszámolására, elüldözésére; ennek jegyében jogfosztásra, tulajdon elvételére is. A magyar nacionalizmus szlovákellenessége közismert.
Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy miközben voltak vélt és valós sérelmeik a magyaroknak, voltak vélt és valós sérelmeik a szlovákoknak és románoknak is. Tudjuk azt is, hogy nemcsak a magyar, de a szlovák és román nacionalisták is telve voltak és vannak gyűlölettel. Ezek az ismert igazságok itt és most kívül esnek mondanivalónkon. Kérdésünk tudniillik az: mitől függ? Mi az oka annak, hogy egyik esetben erős gyűlölet, a másik esetben feledés?
A válasz egyszerűnek látszik. A nemzeti gyűlölködésben az időbeli távolság-közelség sokkal meghatározóbb, mint az elszenvedett sérelmek mértéke.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.