Karácsony Gergely egyszerre nagyon jó politikus és nagyon rossz. Nagyon jó, mivel tökéletesen adaptálódott a magyar politikai dzsungel sajátosságaihoz, mimikri képessége kimagasló. Egyszerre SZTK-szemüveges mamakedvence megjelenésű bölcsész, akiből az ember simán kinézi a tábortűz mellett, rosszul hangolt dobgitárral dalra fakadó hippit, és egyszerre kőkeményen taktikázó hatalomzsonglőr, aki – ha végül a fideszes választási bizottsági tagok nem találnak pár száz Vitézy-szavazatot - harmadik polgármesteri választását nyeri meg. Brutális ellenszélben, egy zéróközeli támogatottságú párttal, borzalmasan népszerűtlen, vagy éppen ellenségnek beillő szövetségesekkel.
Ugyanakkor bűnrossz politikus, mivel úton-útfélen beszél arról, hogy mindezt hogyan csinálja. Alighanem minden spion álomcélpontja lehet Karácsony. Elég közel kell menni hozzá, majd ravaszul felvetni: „Gergő, kérlek ismertesd, hogy emberileg te mit gondolsz a szövetségeseidről, illetve pontosan hogyan akarod megnyerni a választást?” Majd diktafon bekapcsol, pegazus szárnyra kel, és hopp, leesik a havi célprémium a Fidesztől. Ahány választás, annyiszor hallgatták le Karácsonyt. A politikai módszertanról szóló hangfelvételeiből lassan összejön egy Best of válogatás, olyan örökzöldekkel, mint a „faszért hagytam magam rábeszélni a miniszterelnök-jelöltségre” (2018) „családostul elás engem a Csabi” (2019) vagy a mostani, „lapáttal agyoncsapjuk Dávidot” című megasláger.
Mentségére legyen mondva, a műfaj más sztárjai sem bírnak a szájukkal. Az amúgy paranoiáig fegyelmezett Orbánnal is megesett, hogy baráti körben kiengedve elcsacsogta: esze ágában sem volt megnyerni a 2006-os választásokat. Ami persze nem volt igaz, de utólag jól hangzott. Ahogy Gyurcsány őszödi önostorozó magánszáma is egy túljátszott hülyeség volt, arról nem is beszélve, hogy magánszámát egy halom politikai krokodil előtt adta elő, akiket nem mellesleg előtte még a mocsárlecsapolás fontosságával gondolt fellelkesíteni.
Tisztelt választók: Nem Lehet Más a Politika! A célok, elvek persze lehetnek mások, az eszközök nem. Az alapvetően a lapát. Amivel egyaránt lehet virágágyást ásni vagy fejbe kólintani, majd elföldelni. A NER-ben szerencsére elföldelésről egyelőre nincs szó, minden másról annál inkább.
A politika műfajilag az a fajta piszkos utcai bunyó, ahol az összes érintett azt játssza, hogy mindvégig ragyogóra vikszolt golfcipőben, fehérkesztyűben tartott egy szál harangvirággal harcolt. Amíg idehaza a politika afféle valláspótlék, addig a politikus a piaci elvárásoknak megfelelve kénytelen földi szentnek mutatni magát. Aztán a versenyben az győz aki nagyobbat hazudik. A végeredmény pedig általában lehangoló: például a magyar jobboldal kétharmados erkölcstáltosa ma egy százmilliárdokat lenyúló, gátlástalan habzsolháp, a baloldal lángoló csipkebokrából egy túlmozgásos, ripacskodó milliárdos beszél. A választók harmada pedig morális biankó csekket adott egy fiatalembernek, akiről biztosan egyelőre csak annyit lehet tudni: tehetséges, és karakteres arca van. Amúgy meg fél éve a kutya sem tudta, hogy létezik.