„D. W. Griffith filmje, a Türelmetlenség (1916), amely a maga idejében a legnagyobb szuperprodukció volt és hatalmasat bukott, azóta az egyetemes filmtörténet megkérdőjelezhetetlen klasszikusa lett. A négy cselekményszál - a hatalomféltő főpap néppusztítással végződő babilóniai epizódja, Krisztus keresztre feszítése, a francia hugenották lemészárlása Szent Bertalan éjszakáján és a modern Amerika nagyvárosi dzsungelében küszködő fiatal pár története - mesteri montázsban kapcsolódik össze és az izgalmat végsőkig fokozó tetőponttal zárul, így nyomatékosítva a film toleranciára és békére intő mondanivalóját.” (Wikipedia).
Nem tudunk csodálkozni, hogy másfél évtizednyi Fidesz-punnyadás és manipuláció után, nem csupán a kormánypárt, hanem az ellenzék is tanácstalanul pislog Magyar Péterre és mozgalmára. Megértjük a tanácstalanságot, mert a magyar közélet elszokott a hasonló anomáliáktól, zökkenőktől. A politikai élet főszereplőitől mégis elvárható lenne, hogy kellő higgadtsággal és toleranciával kezeljék a politikában újonnan felbukkant kollégájukat. Hogy legalább annyi időt adjanak neki, ami alatt tisztába tudja tenni saját nézeteit, azt, hogy végül is a saját fejében rendbe rakja azt, amivel egyik napról a másikra olyan népszerű lett, mint korábban mint senki más. Talán nem véletlen, hogy a - volt – politikusok - közül Lendva Ildikó volt az egyetlen, aki elvárható toleranciával fogadta Magyar Péter bejelentkezését. Megértjük a tanácstalanságot. Akkor is, ha irigységgel párosul. Mert mi más volna ez, mint politikai irigység? Egyfajta féltékenység, ami abból ered, hogy az egyiknek sikerült valami, ami a másiknak nem. Hogy a hagyományos ellenzéknek másfél évtized alatt sem sikerült annyi polgárt összesen az utcára vinnie, mint Magyarnak akár egyetlen alkalommal. De, mi ez a siker ahhoz a pofonzuhataghoz képest, amit az amúgy is tétova magyar demokrácia másfél évtized alatt kapott? Mondjuk a legutóbbit Szentkirályi Alexandrától, a főpolgármester-jelölttől, aki hülyét csinálva magából, a választókból és a demokratikus intézményrendszerből az utolsó pillanatban visszalépett. Joga volt hozzá, hirdeti „a sztyeppei harcmodor”. Közben azt találgatja mindenki, mi lehet a titka Magyar Péternek? Hogyan keltek fel tízezrek a fotelből egyik percről a másikra, s mi késztette erre őket. Pedig „csak” bizalom kellett hozzá, hit, ami vagy van vagy nincs, de ami nélkül nem megy. Ezt a bizalmat megszolgálni a titok nyitja. És nem valószínű, hogy a bizalmatlan magyar társadalom az Orbán-rendszer után még egy gyors csalódást mély politikai apátia nélkül megúszna. Átalakulóban a hazai politikai paletta, amely közelíthet „a normálishoz”. Egy Magyar által vezetett európaias konzervatív párt, és egy Dobrev Klára által vezetett európaias, szociálisan érzékeny ökológiai párt vetélkedhetne egymással a jövőben. Persze, a laboratórium steril csendjében...
Csak figyelmeztetésül: a Türelmetlenség, amely a maga idejében a legnagyobb szuperprodukció volt, hatalmasat bukott, hogy azóta az egyetemes filmtörténet megkérdőjelezhetetlen klasszikusa legyen.
