Gyerekkoromban nem voltam oda a borsóért. Legfőképpen a francia salátában megbújó szemektől idegenkedtem, de szerencsére akkoriban ilyesmi csak olyankor került az asztalunkra, ha anyánk véletlenül betévedt az egri Dobó téri „Delicatesse” üzletbe. Évente egyszer biztosan bement ide, mert a szilveszteri narancsos bóléhoz mindig itt vette meg a fehér rumot, máshol nem is igen talált volna. Talán ilyenkor csábította el az otthoni, falusi bolthoz képest pazar kínálat, a megannyi pástétom, likőrök, különböző kávéfajták, s persze a francia saláta, amiről gasztronómiai jegyzetek szerint maguk a franciák még csak nem is hallottak, étrendjükben nem szerepel, Magyarországra pedig állítólag egy második világháború előtti szovjet szakácskönyvből került. Bevallom, felnőtt korom egyik legjobb ”francia” salátáját – mert ekkorra már megszerettem – éppenséggel a spanyolországi Murciában ettem, ahol „insalata russa”, azaz orosz saláta néven illették, a jelek szerint teljesen jogosan.
A borsó már óvodásként felkeltette a gyanakvásomat, hiszen Andersen meséjét hallgatva el nem tudtam képzelni, hogy lehet egy ilyen aprócska, puha zöldséggömbnek olyan ereje, hogy húsz vánkoson és húsz dunyhán át feltöri az érzékeny királykisasszony hátát. Később aztán a napköziben sem kedveltették meg velem, borsófőzelék formájában: ez inkább volt egyfajta csirizes, cukros massza, aminek halvány-szürkészöld tengeréből itt-ott, levegőre sóvárgó tengeralattjáróként bukkantak fel a mutatóban benne hagyott kis labdacsok.
Ilyen előélettel (előítélettel?) érkeztem meg aztán egy olyan családba, amelynek később dédimamává szelídült matrónája - maga is „névhordozó”, hisz Borsós Veronika - meg nem mutatott egy különös ételt. Pörköltöt rittyentett belőle, szépen megadva a módját: szalonnazsírban lesütött hagymát, fokhagymát, meghintette sóval, borssal, pirospaprikával, beledobott lazán még egy paradicsomot, s egy zöldpaprikát, kevés vízzel felengedte, így készített alapot, s ebbe gurította bele a kertből szedett, frissen kifejtett, fél fazéknyi zöldborsót. Nokedlit szaggatott aztán, szép, sárga, házi tojásból, arra tálalta fel a ragut, majd jól nyakon öntötte tejföllel. Először idegenkedve néztem a furcsa fogást, ami úgy volt pörkölt ízű, hogy hiányzott belőle a hús, s úgy volt zöldség, hogy közben megfelelt a nagypapa erőteljes, magyaros ízlésének: nem is méltatlankodott sosem, ha ilyen került az asztalra, nem követelt cupákokat, rántott szeleteket, még székelykáposztát sem, csak faltuk csendben a jó kis házias tésztaételt, jóllakva szinte már az első pár kanáltól.
Ültetek hát egy ideje borsót én is a kertbe, több részletben, kertészek tanácsát követve. Mert így a leggyengédebb szemeket még azon nyomban, édesen, nyersen megeszem, ahogy kipattannak a hüvelyből, az erősebbekből meg pörköltet főzök, „Bossós Verony” nyomán, az ő kopott kis piros fazekában, azt az ízt, azt az illatot követve.