Sokat mérgelődött a ragasztó miatt. Hogy a főnök mindig az olcsóbbat veszi, pedig ő is tudja, milyen vacak. Túl sűrű, nehéz kenni, és mindenhová ragad, csak oda nem, ahová kéne. Az elején, amikor ide került, még célozgatott rá, hogy van az a másik, a kék dobozos, de gyorsan megkapta, hogy ne okoskodjon, a beszerzés nem az ő dolga, vagy talán a saját fizetéséből akarja kipótolni az árát?
Még csak az kéne, így se jön ki belőle, épp elég kinyögni a kölcsönt meg a rezsit, huszadika után már Kisgéza is tudja, hogy ha egyik nap pirított puliszka volt vacsorára, másnap krumplis tészta lesz. Vagy lekváros. Mert krumplit meg lekvárt kap az anyjától, néha még maga gyúrta tésztát is, ha jól tojik az a néhány tyúkja, amit a vércse meghagyott. És az anyja alszik ott Kisgézával, ha neki éjjel dolgozni kell menni, kétszer egy héten. Jó asszony, csak ne kezdené mindig, hogy ő már az elején megmondta, hogy nem hozzá való ez a Lina. Megmondta, az igaz, de ő azt hitte, csak a leendő anyós beszél belőle, aki már most féltékeny a menyére. Ki gondolta akkor, hogy Lina egyszer csak összecsomagol, hogy köszöni, de neki ennyi elég volt belőle meg a házasságukból, sajnos csak most jött rá, hogy mégis a Pekár Danit szereti, úgyhogy most elmegy vele Németbe. A Dani hegeszteni fog, ő meg majd takarít egy kórházban, beláthatja, hogy Kisgézát nem viheti magával, jobb lesz neki itthon. Majd karácsonykor meglátogatja. Ez volt három éve, azóta egyszer küldött egy csomagot. Gyerekruhák voltak benne, nem újak persze, és Kisgéza különben is rég kinőtte őket, meg egy plüsselefánt, de az valahogy másnapra eltűnt. Hónapok múlva találta meg a kamrában, amikor azt kereste, mitől van olyan büdös, talán csak nem egy egér rohadt oda. De nem, csak pár fej hagyma adta meg magát a pusztulásnak, az elefánt meg oda volt eldugva a hagymás vödör mögé, a sarokba. Amikor a gyereknek megmutatta, csak annyit mondott, hogy anya hazudott, nem jött haza karácsonyra, hazudni meg csúnya dolog, mondta az óvó néni, hogy akit egyszer hazugságon kapnak, annak többet sose hisznek. Nem kérdezgette tovább, az elefántot visszatette a kamra sarkába, ha Kisgéza mégis keresné valamikor, ott megtalálja, addig meg álljon csak a sarokban a Lina helyett.
Nem szólt többet a ragasztóért, sem másért, kellett neki ez a munka, a beosztás miatt, hogy tudja hozni-vinni Kisgézát az óvodába. Meg az is jó volt benne, hogy ha belehúzott az ember, és előbb végzett az aznapi adaggal, lehetett hazamenni. Egy órát gyakran megspórolt a nyolcból, de volt, hogy kettőt is. És nem kellett megszakadni. A lényeg a pontos, precíz munka volt, hogy ne gyűrődjön, fel ne hullámosodjon az a plakát. Ferde se legyen, és pontosan illeszkedjen a tartóhoz. Az ilyen babramunkához mindig volt érzéke, Kisgéza szobáját is ő tapétázta ki, mozdonymintás csíkot tett fel, szép egyenes lett az is.
Legtöbbször utak mellett dolgoztak, nagy vasállványokra kellett felragasztani a plakátokat. Vitték a kihúzható létrát, szerencsére nem volt szédülős fajta. Nem nagyon hitt benne, hogy az emberek, akik elsuhannak az úton, azért veszik meg a koncertjegyet vagy az edzőcipőt, mert a szemük sarkából látták egy plakáton, de hát ez nem az ő dolga. Olyan is volt, hogy egy utazási iroda reklámjait ragasztgatták, homokos tengerparttal, fürdőruhás, mosolygó nőkkel. A hideg, szeles márciusban, a létrán egyensúlyozva nehéz volt elképzelni, hogy így is lehetne élni. Ha elvitte volna a tengerhez, talán Lina se ment volna el a Danival, de ők csak a szomszéd falu melletti tóhoz jutottak el biciklivel, ott ingyen lehetett fürdeni.
Már egy éve dolgozott a cégnél, amikor nagyobb megrendelést kaptak. A főnök annyira megörült neki, hogy még a kék dobozos ragasztóból is hajlandó volt venni néhányat, de szigorúan meghagyta, hogy csak az új plakátoknál használhatják. Ezek a plakátok nem az úton járók pénztárcáját akarták megnyitni, nem koncertjegyeket és sportszereket akartak eladni, hanem szavakat. Sistergő, gúnyos szavakat, vádló és nevetségessé tevő mondatokat. Először nem is foglalkozott vele, mi van a plakátokon. Dolgozott, mint máskor, tempósan, pontosan, szépen. Az ő pénze nem lesz több, a gondja se kevesebb attól, hogy itt miket irkálnak. Neki nem kell azt elolvasni, csak felragasztja, és kész. Másnak sem kell elolvasni, ha messziről meglát egy óriásplakátot, még éppen elég ideje marad, hogy az ellenkező irányba nézzen. De a félrenézéses módszer nála nem vált be. Egyszer majdnem leszédült a létráról, máskor meg azt vette észre, hogy hiába nézett másfele, a szavak lesből támadták a retináját, a betűk meg valósággal rákiabáltak. Pár nap után már úgy érezte, hogy beköltöztek az agyába, és ott üvöltöznek.
Még akkor is ott villogtak a szeme előtt, amikor Kisgézáért ment az óvodába. A gyereknek jókedve volt, valami új játékról csacsogott, hogy délután azzal játszottak, dzsungeleset.
– Volt benne egy elefánt is – nézett az apjára. – Hasonlított arra, amit anyu küldött. Apa, te tudod, milyen hangja van az elefántnak?
– Hát… nem is tudom, trombitál az ormányával.
– És tud beszélni?
– Tudod, hogy az állatok nem beszélnek.
– … Apa… figyelj… – kunkorította felfelé a vékony kis hangját, mint mindig, ha kért valamit. – Elég unalmas lehet neki ott egyedül. Vegyük ki a sarokból!
– Ha úgy akarod…
Este odatette az elefántot Kisgéza ágya mellé, aztán telefonált az anyjának, hogy pluszmunkát kaptak, be kell mennie dolgozni, át tudna-e jönni, mire a gyerek elalszik. Mikor az asszony megérkezett, fogta a biciklit, a hátitáskájába bepakolta a fejlámpát, néhány szerszámot, meg a festékszóró sprét, amivel a kisebb hibákat szokták javítani. A nyugati főút felé indult, emlékezett rá, hogy azzal párhuzamosan van egy földút, azon lehet biciklizni.
A kék dobozos ragasztó tényleg sokkal erősebben rákötött, mint a másik. Sokáig vakargatta, míg az utolsó plakátdarab is leszakadt. Még jó, hogy mielőtt két napja felrakta, alaposan letakarította a régi maradványokat, most azzal nem kellett vesződni, csak a fekete vaslemez volt alatta, más semmi. Sosem volt jó rajzból, de arra azért emlékezett, hogy kell elefántot rajzolni. Két lapátfület a kerek fejre, fordított U alak a teste, hosszú ormány és a farok. Az első elég rondára sikerült, a második már jobb lett. A harmadikat jó nagyra festette. Lassan megtelt a tábla fehér elefántokkal. Elképzelte, ahogy az úton járók csodálkozva nézik, vajon mit reklámoz az a tizenkét csámpás elefánt. Valahol messze felbőgött egy kamion motorja, olyan volt, mint egy elnyújtott, sírós trombitaszó.
Kész cirkusz!
címmel jelent meg Turbuly Lilla új ifjúsági regénye. A szerzővel a könyv bemutatóján, június 14-én 10.30 órától az Ünnepi Könyvhét Vigadó téri színpadán, valamint az ezt követő dedikáláson a Móra Kiadó standjánál lehet találkozni.
