A háború árnyékában felértékelődött a külpolitika szerepe az uniós országokban. Előtérbe került a stratégiai gondolkodás, hiszen a Nyugat jövője a tét. Ezért is veszélyes, ha a külpolitikai irányvonalat olyanok határozzák meg, akik nem egy egységes nyugati tömbben gondolkodnak, hanem saját fantazmagóriájukról állítják azt, hogy az nem más, mint egy hosszú távú vízió. Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatója például irigylésre méltó határozottsággal jelenti ki, hogy Oroszország és Kína mellett a helyünk.
Ne legyünk igazságtalanok: nemrégiben elismerte: nem tehetjük meg azt a luxust, amit a britek, s nem léphetünk ki az EU-ból. A politikai igazgató ebben biztosan nem téved, de egy sor más kérdésben rendre rossz következtetéseket von le. Arra intett például, hogy a következő Európai Parlamentben fogjanak össze a konzervatív erők nyilván abból kiindulva, hogy e tömbnek Orbán Viktor lenne a szellemi vezetője, ám Manfred Weber, a legbefolyásosabb pártcsalád, az Európai Néppárt elnöke a minap mindenki számára világossá tette: szó se lehet arról, hogy a következő Unió vezetésében a Fidesz is szerepet kapjon.
A politikai igazgató narratívájában már nem először került elő az az elem, amely szerint Németország alulteljesít, csökkenteni kell az országtól való függőségünket és Oroszországé a jövő. A német gazdaság, amely magyarok százezreinek biztosít megélhetést, most valóban nem a legszebb időszakát éli, de kétséges, hogy épp egy hadigazdálkodást folytató állam jelentené a kiutat a válságban lévő Magyarország számára. Ez egy közismert oroszbarát narratíva: hírek szerint korábban a német szélsőjobboldali AfD kapott olyan instrukciókat Moszkvától, hogy a német gazdaság hanyatlásának hírét terjessze. Félő, sosem derül fény arra, hogy kormányunk illusztris személyiségei maguktól jutnak-e el az oroszbarát felismerésekig, vagy némi külső segítséggel.