Csankó Zoltán és Járai Máté jól állnak egymásnak. Két ugyanarra a területre tévedt egymásnak ugró gengszter. Csankó az öltönyös, nyakkendős, mellényes úriember, a mesterbűnöző. Járai a csóró feltörekvő, a sajtkukac izgága, aki nem csak járókelőket foszt ki, hanem ötleteket is buzgón eltulajdonít a tapasztalt mestertől, hogy aztán naná, hogy teljes bedobással iparkodjon túlszárnyalni. Vetélkedésük, a másik froclizása, a mind fantáziadúsabb módszerek kieszelése a motorja a Győri Nemzeti Színház évadvégi zenés-táncos, némiképp érzelmes, mókásan szarkasztikus, közönségcsalogató, nézőket ellazító könnyedségének, ami zsúfolásig megtölti a behemót nagy nézőteret.
Ha már a lopásnál tartunk, az úgy kezdődött, hogy a film alaposan kizsebelte a több évezredes múltú színházat, betelhetetlenül csórta el a legjobb történeteit, gyakran jogdíj fizetése nélkül fosztotta ki a darabokat, mohón felhasználta legjobb sztorijait, hol bevallva ezt, hol leplezni próbálva.
A színház sem volt rest, visszacsórta a filmet, ma már gyakran azt sem tudjuk, hogy melyik volt a „tyúk”, melyik a „tojás”, ha éppen valakit behatóan érdekel, persze utánabogarászhat az interneten.
A Riviéra vadorzói amúgy meglehetősen híres film 1988-ból, Steve Martin és Michael Caine főszereplésével, no meg Glenne Headlyével, mert hogy azért csak kell egy csinos nő, amerikai sikerfilm anélkül smafu. Először őt is ki akarják fosztani, mert dúsgazdagnak hiszik. Majd amikor kiderül, hogy ágrólszakadt, csak megjátszotta a tehetőst, nincs kifosztani valója, csak úgy szimplán bombázó, mindketten belezúgnak, szemléltetve Hollywood „mélyre” ható szociális érzékenységét. A film nem zenés-táncos, de hát ugye, ami kiadós siker, annak jelentős részéből menetrendszerűen musical lesz, nincs menekvés. Gyakran már kicsit sok is a jóból, a nagy rendező, Ruszt József mondta, hogy „szomorú az a kor, aminek a meghatározó színházi műfaja a musical. El fog múlni.” Egyáltalán nem múlt el, ez a műfaj végképp ellopott mindent, amit lehet, totálisan kifosztotta elődjét, az operettet, alaposan megdézsmálta a revüt, az esztrádot, elcsórta a szuper filmek látványvilágát, bombasztikus hatásra törekszik, gyakran különösebb belbecs nélkül.
A Riviéra vadorzói jelentősen jobb a tizenkettő egy tucat típusú musicaleknél.
Jeffrey Lane és David Yasbek darabja jutalomjátékszerűen jó karaktereket kínál a színészeknek. Nem készteti őket szinte folyamatos üvöltésre, vannak halkságai, finomságai, nem akar mindent túlharsogni zenével, megőrzi a vígjáték szellemességét.
A magyarországi ősbemutatót a kaposvári Csiky Gergely Színházban tartották 2022-ben, ahol váltig műsoron van a produkció. Mészáros Tibor rendezte, aki Győrben is sikerre vitte. Áll a lábán a rendezése. Átcsente Győrbe Ondraschek Péter díszlet- és jelmeztervezőt, aki a fotók alapján – a kaposvári verziót nem láttam –, már ott is egy lépcsőrendszert, bár másmilyent tett meg fő díszletelemnek, ami több mindent is jelképez. A ruhák persze színesek, látványosak, némely esetben karikaturisztikusak. Mészáros átcsempészte Kaposvárról a koreográfus Katona Gábort is. Aki alaposan megmozgatta a tánckart, némiképp még az énekkart is. Felpörgően jó ritmusúak a táncok, időnként bennük is humor bujkál. Katona nem végezte el a munkája egy részét, alig dolgoztatta meg a színészeket, akik inkább csak imitálják, hogy táncolnak, rázzák magukat ritmusra, de közel sem olyan belemenősen táncolnak, mint ahogyan játszanak, énekelnek. A zene pedig nem ritkán vérforraló, jóféle jazzbe hajlik, és Silló István, akiről megkockáztatom, hogy a legjobb magyar színházi karmester, ráadásul a teátrum zenei vezetője, parádésan vezényli a remek együttest. Akaratlanul is az egyik főszereplővé válik. Mozdulataiban, egész lényében csaknem láthatóvá válik a zene, annak megtestesülése. Mint bűvész a nyulat a kalapból, ritka empátiával, érzékenységgel jóformán előhúzza a zenét a zenekarból.
Fontos arról beszélni, hogy Győrben nem eresztették szanaszét, mint több vidéki városban a színház zenekarát, énekkarát, tánckarát. Ez zenés darabok esetében igencsak kamatozik. Svungja van a tánckarnak, meghatványozza az előadás lendületét, ráadásul úgy áll egyéniségekből, hogy ha arra van szükség, képesek egyszerre is lépni. A kórus pedig zeng, ha úgy adódik. Szomorúan tapasztalom, amikor érződik, hogy zenés darabokhoz éppenhogy csak alkalmilag „összeimádkozzák” a tánckart, a kórust, a zenekart. Azt még szomorúbban észrevételezem, hogy nem ritkán már zenés darabok esetében is elspórolják a zenekart. Nem tartom például elfogadhatónak, hogy a Veszprémi Petőfi Színházban felvételről szóló zenére adják elő az Anconai szerelmeseket, amúgy figyelemre méltó színészi teljesítménnyel. Győrben szerencsére erről szó sem lehet, összeszokott csapat működik.
Akik színpadon vannak, azokon látszik, hogy bedobnak apait-anyait a kedves rablómesébe. A harmadik főszereplő, a Chistine-t alakító Mózes Anita is tökéletesen megfelel a szerepének. Csábos, rafináltan eszes, rejtélyesen izgalmas nő, akibe szempillantás alatt bele lehet zúgni. A két sármos gengszter fogadást is köt, melyikük csal ki belőle egy vagyont, majd melyikük csábítja el. Az egyik nagyjelenet, amikor a Freddyt adó Járai tolószékben gurul elő, hogy sajnálatot kiváltva még inkább a szívébe lopja magát. A kerekesszékben is olyan sármosan frenetikus a dumája, hogy a nő belehabarodik. Azt állítja, annyira nagy a baj, hogy a lábaiban fájdalmat sem érez. A kissé elnyúló, nem elég feszes első rész végén itt pörögnek fel, és maradnak ilyen pörgősen az események. Klasszikus bohózati helyzetként Csankó Lawrence-je beállít csodadoktorként. Egy bottal mindinkább püföli Freddy lábait, és kérdezgeti tőle, hogy még mindig nem fáj. Ő pedig, bár már csillagokat lát, mert nem akar lelepleződni a nő előtt, váltig türtőzteti magát, de amikor hátat fordítanak neki, utálkozó grimaszokat vág, fenyegetően hadonászik. Bravúrosan előadott bohóctréfa. Mindenki dől a nevetéstől a nézőtéren.
Adott még egy szerelmespár Fejszés Attila és Agócs Judit megszemélyesítésében, szintén gondosan ellátva énekelni- és játszani valóval, és a színészek ehhez szükséges adottságaival. Színpadi mindenesként Kiss Tünde is alaposan észrevéteti magát. Szinte nehéz elhinni, hogy mindössze hat színész, persze a jeles tánckarral és énekkarral abszolút megerősítve játssza tele az óriási színpadot. Az előadás végén van egy elementáris dupla csavar, egy rafináltan kaján tolvajlás. Rablómesében minden jó, ha a vége is lopás.
