A NER-kommunikáció hónapok óta bénultan (a DK-é hisztériázva, a Momentumé pedig bambán) figyeli, ahogy Magyar Péter a semmiből – ma már nem túlzás azt állítani – százezreket mozgat meg, beveszi a korábban ostromolhatatlannak hitt fellegvárakat (Debrecen, Facebook) és állítja át a maga oldalára, de legalábbis készteti aktivitásra a honi választópolgárt.
Miközben magunk előtt látjuk magát a jelenséget, kevesebbet értünk abból, hogy miért történik mindez, miért nem tud a Rogán-birodalom, több száz trolljával, milliárdos költségvetésével fogást találni ezen a tulajdonképpeni one man show-n. Hívjunk hát segítségül klasszikussá vált tudósokat, jelen esetben Isaac Asimovot, akinek ezúttal nem tudományos, hanem sci-fi írói munkássága támogathat minket a megértésben.
A fantázia-univerzumokra támaszkodó politológiai magyarázatok amúgy is épp a virágkorukat élik, sok más mellett például Kele János a 24.hu-n a politika „elbosszúállósításának” kórképét mutatja be, de gondolhatunk Filippov Gábor vagy Tóth Csaba munkásságára is. Kele cikke – azzal, hogy kapcsolatot teremt a majd mindenki által ismert szuperhősök és a majd mindenki által zsigerileg művelt politika között – remekül segíti annak megértését, hogy miért is olyan a mai politika, amilyen, annak minden gyűlöletével, az ellenfél kirekesztésével, megbélyegzésével és lehazaárulózásával. Ugyanakkor nem ad, nem is adhat magyarázatot arra, hogy mi is történt az elmúlt pár hónapban: odáig a szerző már nem megy el, hogy Magyar Pétert mindennek ellenálló páncéljában Supermannek vagy Vasembernek tudja be. De ha nem valami elfuserált szuperhős, akkor ki is Magyar Péter? És ha erre a kérdésre válaszolunk, az mennyiben segíthet minket hozzá a nevével fémjelzett jelenségvilág megértéséhez?
ASIMOV ÉS AZ ALAPÍTVÁNY. Isaac Asimovra, illetve a mester Alapítvány ciklusára bátran támaszkodhatunk ebben. Ezt a világot nem szörnyek vagy a messzi galaxisból érkező intelligens fajok sokasága lakja – mint oly sok közkedvelt sci-fiét –, Asimovnál az emberiség népesítette be a galaxis sokezer fényév messzeségben található részeit.
A kulcsszereplő, a pszichológiai és szociológiai tudományokat is művelő matematikus, Hari Seldon élete a Birodalom hanyatlásának időszakára tehető, munkássága azonban az azt követő teljes Alapítványi korra rányomja bélyegét. Állítása szerint a hanyatló Birodalom bukásba torkollik, s e bukás után a galaxist 30 ezer év barbárság kíséri. Ez esetben a barbárság a 25 millió bolygórendszer leválását, a visszaeső bolygóközi kereskedelmet és a társadalmak szétesését jelenti. Ez az időszak azonban ezer évig tart csupán, ha a galaxis népessége – a matematikai egyenletekbe foglalt társadalmi mozgások, a pszichohistória szabályszerűségei alapján – megfelelő kezdőfeltételeket vállal, ráadásul tudtán kívül.
E peremfeltételek teljesüléséhez Seldon úgy rendezi a körülményeket, hogy száműzzék a galaxis főbolygójáról, az igen messzire eső peremvidékre, ahol megkezdődhet a „nagy manipulációs próba”. Minden alkalommal, amikor az Alapítvány lehetőségei beszűkülnek, és úgy tűnik, hogy nincs kiút, Seldon hologramja megjelenik, és segít elirányítani a küszködő alapítványi döntéshozókat. Történik ez többszáz éven át sikerrel, a Seldon-terv működik, mindaddig, míg fel nem tűnik az Öszvér. Egy mutáns, aki rendelkezik az emberi érzelmek mechanikus manipulációs képességével, aki – mint egy felhúzhatós órát vagy mobilitelefonos ébresztést – egyszerűen képes átállítani az iránta táplált ellenséges érzelmeket pozitív attitűddé, így az őt ellehetetleníteni igyekvő politikustól a rá vadászó orgyilkoson át, az ellene sereget vezető tábornokokig feltétlen hívévé formálja a szembenállót.
A legnagyobb válság kellős közepén – mikor az Öszvér seregei már a fél galaxist elfoglalják – megjelenik Seldon hologramja … és egy nem létező válság megoldására ad iránymutatást. Kiderül, hogy a Seldon-terv hibás, nem számolt, nem számolhatott a mutánssal, egyszerűen nem az a kataklizma készülődik, amit korábban a rendszer kitalálója kiszámolt.
SELDON- – ÉS NEM SOROS- – TERV. A NER propagandagépezete – mint egy évtizede látjuk – jól felépített, már-már seldoni tökéletességű rendszer. Ott vannak benne a megafonos, könnyen cserélhető, eldobható gyalogostrollok, a magukat kutatónak hazudó, nézőpontos vagy századvéges beszélő fejek, a kutatói pályát a pénzre, hatalomra, döntésbefolyásolásra cserélő MCC-s szakértők; akiket hol a vezénylő tábornok közvetlenül, hol valamelyik szárnysegédje mozgat a pályán, és sikerrel vadászik le, lehetetlenít el, karaktergyilkol bárkit, aki kidugja a fejét a politikai susnyásból. Ám ez a szinte tökéletes precizitású rendszer egyik napról a másikra fuccsolt be, ahogy egy politikai múlt nélküli ember került a képbe.
A politika – nálunk nagyobb közéleti kultúrával rendelkező országokban mindenképp – nem az ördögtől való, maga is egy szakma. A társadalmi igények és mozgások észlelése, becsatornázása és politikai akarattá képzése olyan feladat, amely bár nem feltétlenül igényli a hibátlan erkölcsöt, de mindenképpen több, mint Belzebub földi helytartója, és többet érdemel, mint hogy egy mindenki által utált és lenézett intellektuális prostituáltnak nézzük.
E szakmában – normál esetben – a beszállási, a működési és a kiszállási pontok is ha nem is meghatározottak, de jellemzőek. Ha valaki többet kíván tenni, mint kedvenc, vagy legkevésbé utált pártjára szavazni, belép egy politikai közösségbe. Ha ennél is többet kíván – s esetünkben közömbös, hogy egyéni ambíció, a haza szolgálata vagy egy gazdaság- és társadalomfilozófia képviselete hajtja – önkormányzati képviselőként próbálja ki magát. Az akadályt sikerrel véve lehet belőle ilyen-olyan politikai tanácsnok, alpolgármester, igazgató, s ha e tárgyban is elégedettek vele, megnyílik az út a polgármester- vagy parlamenti képviselőjelöltséghez, majd neadjisten az államtitkári, miniszteri sarzsihoz.
A működés esetünkben az igazgatással, a civil szférával, a profitszektorral való kooperációt jelenti, a kimenetet pedig – ha valaki már nem kíván aktívan a reflektorfényben lenni – a think-tankek, politikai tanácsadócégek, kutatóintézetek nyújtják. Ez idő alatt számos döntés, tárgyalás, egyeztetés a politikus osztályrésze, amelyeket jegyzőkönyvek, beszámolók, feljegyzések, felvételek örökítenek meg. Ezek egy része már valós időben is lehet helytelen, hát még ha igazi dilemmákban kell dönteni; utólag pedig számos döntés értékelődik át, kerül más megvilágításba. Az ellenfél éppen ezt az új perspektívát vagy a korábbi hibás döntéseket lovagolja meg, és illeszt valami dehonesztáló jelzőt az ellenfélre (vö: dollárbaloldal, brüsszeliták, háborúpártiság stb.). A párhuzam lényege tehát, hogy a NER propagandagépezete a társadalom és a politika hagyományosan megismerhető és tudott működési elvei szerint végzi a dolgát.
MÁTRIXHIBA. Az Öszvér esetében – aki egy más univerzumból citálva, egyszerűen egy mátrixbéli rendszerhiba – nincs ilyen politikai múlt, vagy ha van is, minimális (emlékezzünk: a Diákhitel Központ vezetőjeként vagy az MBH Felügyelőbizottságában Magyar is élte a NER-kitartottak kényelmes életét). Azok kritikája egyben magának a rendszernek is bírálatát jelentené, hisz ami ott történt, az a NER-en belül, az adott hűbérúr jóváhagyásával valósulhatott csak meg.
Magyar egy egyszerű mutáció a NER-birodalmat tekintve, hiszen nincs politikai múltja, nem a politika bejáratott csatornáin emelkedett hosszú idő alatt mai szerepébe, megjelenésétől nem egész negyed év telt el. Ezt a meg- és kiismerhető társadalmi realitást írja tehát felül az Öszvér-hatás, vagyis valaki kiszámíthatatlan, hirtelen belépése és a szabályok felrúgása. Így a NER is csak magánéleti problémákkal, különösen védett adatok törvénysértő kiszivárogtatásával, rendőrségi jegyzőkönyvekkel tudja – láthatólag egyre erőtlenebbül – támadni.
A világpolitikában hasonló Öszvér Donald Trump, akinek nemcsak, hogy nem volt politikai múltja, de szinte feltörte 2016-ban a teljes republikánus elitet, majd magát a pártot is. Tehát a politikába való belépése is Öszvér-szerű, de később így hekkelte meg a teljes amerikai igazgatást is, amikor a Fox News előtt ülve közvetlenül az - akkor még - Twitterre böffentette fel, ami eszébe jutott, s amiből meg is akart valósítani néhány elképzelést, már amire másnap is emlékezett. Ily módon működése is idegen a klasszikus politikai működéstől, egyfajta mutáció, amihez nem győzött asszisztálni az elnöki hivatali kommunikációtól a nemzetbiztonságon át a tárcákig mindenki, s néha nem győzték azt szabotálni, mindannyiunk nagyobb védelmében és megelégedésére.
De ha arra gondolunk, hogy a szomszédos Ukrajnában is egy színészt vitt a politikai konjunktúra szinte a semmiből a csúcsra, akkor láthatjuk: az Öszvér-modell egyre inkább globális jelenség.
Magyar az asimovi Öszvér, aki összekuszálta a rendszert, és nem találják rajta a fogást – hiszen a kontraszelektált szisztéma nem készült, a mutáció miatt nem készülhetett fel rá. Felemelkedését nemcsak a politikai bemenet hiánya okozza, bár az sem elhanyagolható, hanem hogy olyan érzelmekre tudott – ha nem is mechanikusan – hatni, olyan érzékeléseket tudott átállítani, új megvilágításba helyezni, amelyekről maga a választópolgár sem képzelte, hogy ott lapulnak benne.
A magyarpéteri Öszvérséget az is támogatja, hogy a NER nyelvméret vagy -alak által kiválasztott, kontraszelektált hűbéresei csupán a milliárdokkal megtámogatott központi üzenetet képesek megafonba harsogni. A mutáns, a sémákba nem beleférő Magyar – aki nem győz szavakban, gesztusokban, de megjelenésben is távolságot tartani mindkét tábortól – nem kizárólag a NER-birodalom Öszvére, de jól látjuk, hogy a rendszerbe belesimult (DK) vagy beleszürkült (Momentum) ellenzéknek is az.
Mindezek kapcsán, ahogy tábora egyre nő, rövidtávon nem sok jót jósolhatunk elsősorban a jelenlegi ellenzéki pártoknak, de a NER korifeusainak sem. Ő maga pedig addig lesz erős, amig nem paktál le mással, és senkivel nem összeállva autonóm marad. Persze, vélhetőleg kell az is, hogy az immár semmilyen innovativitást nem tartalmazó lejárató kampányok elől is el tudjon hajolni, és egy idő után ez sem lesz elég, hanem valamifajta pozitív politikai mondanivalóval is elő kell rukkolnia.
Hosszútávon azonban az, hogy a NER képtelen kezelni a bevált rutinoktól eltérő jelenségeket, ugyan elméletben lehet végzetes, de az Öszvér-jelenség paradoxona a struktúra nélküli lendület, amely ugyanúgy lobbanhat el szalmalángként a valóságban, ahogy Asimovnál. A mester történetében ugyanis az Öszvér – percnyi karrierje alatt – meghódítja a fél galaxist, majd bukását – az utolsó pillanatban – az okozza, akinek érzelmi mutatóit nem kellett átállítani, mert önmagáért becsülte nagyra. Az Öszvér kiiktatása pedig öröksége megsemmisülését is eredményezi, és mind a Birodalom, mind az Alapítvány vígan él tovább.
De persze ez csak egy fantáziavilág.
A szerző több egyetem volt kutatóprofesszora.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
