Schiff András, a világhírű magyar zongoraművész és karmester 2012 nyarán mondta azt, hogy addig nem tér haza, amíg Magyarország a tévútról, amelyre lépett, vissza nem talál az európai útra. Egyelőre csak a halvány reménysugár csillant fel az odavezető út felett, de tervezett interjúnkban majd kérdezzük erről is. Akik viszont figyelemmel kísérik a nemzetközi zenei életet, és az ő munkásságát, tudják, hogy aktív, vezényel, zongorázik, és hogy igazán messzire nem kell menni művészetének élvezetéért. Egy-két évente rendszeresen megjelenik Kismartonban, most az Európai Kamarazenekarral zenélt, amely a kastély rezidens zenekara, és amelynek ő az egyik kiemelt partnere. Két művet karmesterként - illetve művészeti vezetőként - jegyzett, egyet karmesterként, miközeben a zongoraszólamot is ő játszotta.
A kastély nagyterme, a 17. század második felében épült bálterem, amely ma Haydn nevét viseli, valóban nagy, koncertek esetében 600-700 ember befogadásra alkalmas, az a bizonyos, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremmel kapcsolatban sokat emlegetett cipősdobozformája van ami - bár nem ezért épült - jó, akusztikával jár. Talán a hibája, hogy inkább hosszúkás, ezért a színpada nem elég széles.
Az Európai Kamarazenekar, amely most a legkisebb létszámmal lépett fel, amit már szimfonikus zenekarnak lehet mondani, így még éppen elfért rajta, és maradt hely egy kisebb Steinwaynek is, amelyen Schiff a Brahms-zongoraversenyt játszotta. A koncert címe Elbűvölő páros volt és ez Brahmsra és Haydnra vonatkozott, akiknek műveiből a műsor összeállt. Az első szám így természetesnek vehetően volt Brahms Változatok egy Haydn-témára című műve.
Ma már a témát, a Szent Antal korált Pleyel művének tartják, és azt is feltételezik a kiadó illesztette Haydn B-dúr fúvós hangszerekre írt partitájába, ahol Brahms látta. Persze ez mindez nem csökkenti az ő művének értékét, amely az eredetire hasonlítva a téma sokféle fúvóshangszeren való intonálásával indul - a vonósok csak a basszust adják -: itt ez nagyon szépen hangzott el. Schiff takarékos mozdulatokkal vezényelt - erről majd bővebben is -, inkább hagyta zene szellemét úgy kibontakozni - persze ebben a jó zenészek és nyilván az előzetes felkészülés is szerepet játszott -, hogy ez jól sikerült, ahogy az írva van. Némi hiányérzetem tán pont azért maradt, hogy csak ennyi történt.
A Haydn B-dúr sinfonia concertantéhoz Schiff András ki sem jött, a versenymű-szimfóniának négy szólistája van, egy oboista, egy fagottos, egy hegedűs és egy csellista. A kvázi vezénylés, a zenei folyamatok kézben tartása a koncertmester, Lorenza Borrani feladata volt, aki a szólót is játszotta, széles jól látható mozdulatokkal, és zeneileg kitűnően. Pleyel - Haydn tanítványa - ismét előkerül itt, ő írt hasonló, Londonban sikert aratott művet, az odalátogató Haydnt, Salomon a koncertrendező éppen ezért kérte fel ilyen komponálásra. Érett, nagyszabású alkotás, főleg a harmadik tétele telis-tele a Haydntól megszokott, mondhatni elvárt szellemességekkel, nem várt fordulatokkal, amelyek természetesen mind-mind megszólaltak, élvezetes előadást eredményezve, nagy közönségsikert aratva.
A szünet után már ott volt a színpadon a zongora, Schiff András kijött és rátette a kezét - de nem a billentyűkre, hanem az azok fölötti részére , és tulajdonképpen nem is volt érthető mi várható, ő mire vár, mivégre a színpadias mozdulat. De azután megtörtént, illetve elkezdődött, amiért jöttünk: a megszokott méretűnél jóval kisebb üstdobpárból anélkül, hogy a karmester láthatólag bármit tett volna ezért, felharsant a mennydörgés, majd belépett a zenekar is a maga démoni d-molljával, itt nagyon keményen és valóban vérfagyasztóan. Valahogy mindig azt képzeltem, hogy amikor Thomas Mann Doktor Faustusában megjelenik Leverkün zeneszerzőnek az ördög, és Brahms - persze anakronisztikus az elképzelés - operát írt volna róla, akkor ez lenne a zenei motívum akkor, és hát igen valahogy így - ilyen könyörtelen keménységgel szólalna meg. (Leverkühn abban a pillantban egyébként éppen Kierkegaard Don Juanját olvassa, az ördög Mozartnál is a - kormányzó alakjában - éppen d-mollban jelenik meg.) De maga az egész versenymű vagy legalább is az első két tétele, Brahms atyai jóbarátját, a lassan kihúnyó értelmű Schumannt idézi meg, a komponálást Brahms azután kezdte meg, hogy hírét vette zeneszerző-mentora öngyilkossági kísérletének. De a borzalmas kezdet után mű tele van sok-sok gyengéd zenei pillanattal is, szép behízelgő melódiákkal, akár a zongorán, akár a zenekaron is. Mint Schiff maga mondja el egy az interneten látható videóban, a második tétel lényegében egy requiem tétel (Benedictus) Schumann-nak ajánlva szörnyű tett után. Az előadásnak éppen ennek a kettősségnek, a rettenetnek és a gyengéd szeretetnek a szembeállítása, ugyanakkor egységbe foglalása volt a legnagyobb érdeme. Ilyen intenzitással talán még nem is hallott szinten.
Schiff András a későbbiekben is alig-alig vezényelt, egy kürtszólót segített kézmozdulataival - erről is beszélt, mi a jelentősége ott -, vagy az említett második tétel kezdetét. Miközben csodálatosan zongorázta szólamát is. És a ráadással ismét visszatértünk Haydnhoz és a variációkhoz, jött az f-moll, ez az egyik kedvence, sokszor játszotta, ezúttal is gyönyörűen.
Infó: Ein faszinierendes Doppel. Brahms és Haydn művei. Európai Kamarazenekar. Schiff András karmester, zongora. Kismarton, Esterházy-kastély, 2024. május 26.
