A politikusok és pártok csatáján túl folyik egy másik verseny is a kampányban, mégpedig a közvéleménykutatók külön meccse. A Fidesz erőfölénye miatt az elmúlt években voltak voksolások, amelyek esetében ezek kis túlzással majdnem annyi izgalmat tartogattak, mint maguk a választási eredmények. Most ez biztosan nem így van, de ettől csak fokozottabb érdeklődés kíséri az újabb és újabb, sokszor egymástól igencsak távol álló százalékok publikálását. Ugyan a cégek vezetői és elemzői gyakran elmondják, hogy kutatásaik nem alkalmasak jóslásra vagy az eredmények előrejelzésére, mégis az, aki az utolsó nyilvánosságra hozott felmérésében legpontosabban közelíti meg a valós százalékokat, szakmai hitelt nyer a következő évekre. Ugyanígy, aki betlizik, egy ideig jó eséllyel minden kutatási eredménye után hozzáteszik, ő az aki…
Nem véletlen, hogy egyre több nyilvános beszélgetés folyik arról, hogy vajon mire jó valójában a közvéleménykutatás, miért van válságban és vajon egyáltalán érdemes-e még kutatni. Múlt héten egy a CEU-n rendezett eseményen Tóka Gábor politológus sorra vette, mi okozza az utóbbi években tapasztalható krízist. A legfontosabb, hogy míg évtizedekkel ezelőtt a válaszadási hajlandóság 80-90 százalék volt, mára az emberek annyira bizalmatlanok a kérdezőkkel szemben, hogy egy telefonos kutatás esetében ez az arány 10-20 százalék. Jó esetben. Vagyis a korábbi energiák többszörösét kell egy kutatásba fektetni, hogy az eredmény végül valóban reprezentatív legyen. És még ha ez meg is valósul, feltételezhető, hogy bizonyos személyiségtípusok szívesebben fejtik ki a véleményüket, ők nagyobb súllyal szerepelnek a mintákban, és van a társadalomnak egy jelentős szelete, aki inkább rejtőzködik, és elutasítja az ilyen megkereséseket.
A másik kardinális kérdés a pénz. A közvéleménykutatás nem olcsó műfaj – nem véletlen, hogy a leghatékonyabb, személyes megkereséses adatfelvételeket felváltották először a telefonos, újabban pedig az online megkeresések. Ezzel sincs semmi baj, bár a fent említett beszélgetésen Messing Vera, szociológus figyelmeztetett: utóbbi módszer esetében félő, hogy mindig ugyanannak a néhány ezer embernek a véleményére támaszkodnak a cégek, amikor a köz véleményét próbálják szondázni. Mindenesetre az biztos, hogy paradox módon a közvéleménykutatásoknak komoly hatása van a közvélemény alakulására, ugyanis az emberi természet alapvető vonása, hogy szeret a nyertes csapathoz tartozni. Pláne nem szívesen szavaz olyan formációkra, amely a láthatóság határán billegnek. Az ilyenkor nyilvánosságra hozott felmérések képesek akár befolyásolni a választási részvételi arányokat és az eredményeket is. Addig is, amíg a kutatók nem lesznek kötelesek nyilvánosságra hozni a kutatások megrendelőjét és finanszírozóját – jó eséllyel soha nem lesz ilyen kényszer – nem árt fenntartásokkal viszonyulni az ilyenkor napi rendszerességgel publikált adatokhoz. Kezeljük a helyén, vonjunk átlagot és gyököt, majd szorozzuk meg kettővel, és várjuk izgalommal a választások estéjét, amikor a valóság így is-úgy is szembejön és eldönti ezt a versenyt.
