Összevissza fekszenek a táncosok a MU Színház színpadán. Összevissza, de kört alkotva. A fiatalok aztán a túlvilági, sci-fi hangulatot árasztó zenére megmozdulnak a maguk ritmusában. Mind máshogyan, mégis együtt. A körforma mellett csillogó ruhadarabjaik is összetartják őket. Azok is mindenkin máshol csillognak: nadrágon, topon, pólón, karon.
De egy csapatot csupán a külsőségek nem tartanának össze. A testtudattrénerként is dolgozó koreográfus, Gesztelyi Nagy Csilla rendezésében szekvenciáról szekvenciára lesz az eltérő mozgásvilágú fiatalokból csoport. A folytonos mozgásban lévő amőba metaforájából indulnak ki a táncetűdök, amelyekben improvizációk, kortárs táncelemek és akrobatikus mozdulatok is megjelennek. Selmeczi Mercédesz fénydramaturgiája a téma költőiségét biztosítja, Szesztay Csanád zenéje is a közösségalkotás, az „együtté válás” témáját szolgálja.
Miután felálltak a maguk ritmusában és területén, a táncosok mágnesszerűen rendeződnek eggyé a középpontban, hogy aztán a következő egy órában felvázolják előttünk a közösség, az együttes lét számos változatát. Van, amikor egy közösség teljesen egy: a táncosok diagonálban, más mozdulatokkal, de egy irányban, láncszerűen mozognak, ügyelve, hogy a végpóz ugyanaz legyen. Van, hogy egy ember hívószavára alakul ki a közösség: a sarokba egy-egy táncos mögé tömörülnek, úgy mozdulnak együtt. De olyan is van, hogy az egyikük szokatlan, felszabadultan ugráló mozdulatokkal betör a kör közepére, a belőle áradó energiával alkotja újra a társulatot.
Infó
Közép-Európa Táncszínház: AMŐBA – az örökké változó Egység. Koreográfus: Gesztelyi Nagy Csilla. MU Színház, május 9.
Egy ponton az alkotók testet adnak az amőbának. Egy óriási kék lepel alá bújva, repetitív mozdulatokkal, különböző módon kiadott hangokkal keltik életre egységük lényét. Mindegyik mozdulat és hanghatás önmagában is értelmezhető. Együtt, egy térben és egy időben léteznek, kakofónia nélkül válnak eggyé. Majd az egyikük lehúzza a leplet a társairól, fényt derítve a mozdulatok milyenségére, a hanghatások gazdáira.
A közösség megtartó erejét bizalmi játékon keresztül mutatja be a koreográfia: kijelölés útján, a térben keringés közben dőlnek egymás karjaiba a táncosok, egymás után. Mindegyik táncos másképpen dől, máshogyan is tartják meg egymást. De megtartják, senki sem esik a földre. Aztán az egyik magas táncos kiválik, és őt követik a többiek. Új rendeződés, új átalakulás, új közösségértelmezés: a magas fiút szuperhősként emelik fel, viszik körbe a többiek a színpadon. A közösség nemcsak megtarthat, de fel- és kiemelhet.
És el is temethet. A következő jelenetben az előbb még repülő fiút légies mozdulatokkal csomagolják be. Ő lesz az új, ellipszis alakú, végső formának az origója. A naplementét idéző fényhomályban a táncosok lassan, a saját tempójukban és a saját mozdulataikkal kerülnek vissza a földre. Még itt-ott megcsillan egy ruhadarab, hallatszik egy-egy lihegés. Így maradnak egyek a metamorfózis záróképében is. A Közép-Európai Táncszínház tehetséges egyénei, mégis egy csapatban létező táncosai.
