A gyónási titok nagyjából 1600 éve létezik: nagyságrendileg egyidős a keresztény kultúrkör világi igazságszolgáltatásával. Amit a bűnös ember a gyóntatófülkében a papnak mond, az kettejük, és persze a Fennvaló titka marad. Az igazságszolgáltatás úgy fejlődött, hogy ez a tény mindig is a része volt, a kevés dolgok egyikeként, amit a papság valóban komolyan vett: alig tucatnyi esetet ismer a teológiai szakirodalom – 1600 év alatt! –, amikor egy pap bizonyíthatóan megszegte a titoktartási kötelezettségét.
Látszólag nehezen illeszthető be a civil jogrendbe – de csak látszólag. „A gyóntatónak tilos a gyónót bármi okból, akár csak részben is elárulnia. A gyónásból szerzett ismereteit a gyónó kárára még akkor sem használhatja föl, ha ezzel nem árulja el őt” – ezt mondja az egyházi törvény. És mi a helyzet az ügyvédi titokkal? Nagyjából ugyanez: az ügyvéd tanúként a titokjogosult hozzájáruló nyilatkozata esetén sem hallgatható ki olyan tényről, amelyről mint védő szerzett tudomást (akkor sem, ha az a tény történetesen pedofil cselekményre vonatkozik). Mi a különbség?
Igaz, hogy gyónási titok nem akadályozta az egyházi pedofília visszaszorítását ott, ahol az állam vissza akarta szorítani. A nálunk sokkal keresztényebb Spanyolországban, Lengyelországban, Írországban sem. Az Orbán-kormánynak azonban eszében sincs fellépni a kollaboráns egyház(ak)on belüli pedofil cselekményekkel szemben.
Mintha ez is a politikai alku része lenne: ti nem firtatjátok, hogy lopunk, csalunk, hazudunk, házasságot törünk, mi meg elfordítjuk a fejünket, amikor gyerekeket abuzáltok.
Minden jel arra mutat, hogy van ilyen alku: az egyházakat továbbra sem kötelezik, hogy a saját körben – nem gyónás közben, hanem egyházi eljárásban – feltárt pedofil eseteket az állam tudomására hozzák. A papot áthelyezik, a szülőkre nyomást gyakorolnak a hallgatás érdekében, ez a szokásos ügymenet. Itt tartunk: ezt a kurzust – egyházastul, Fideszestül – nem a pedofília zavarja, hanem tényleg csak az, ha botrány lesz belőle.