Az Ápolók Nemzetközi Napját minden év május 12-én ünneplik, és az Ápolók Nemzetközi Tanácsa (ICN) az ideire is meghirdette a jelszavát: „Ápolóink. A mi jövőnk. Az ellátás gazdasági ereje.”
De én nem vagyok ünnepi hangulatban. A kormány, az orvos lobbi segítségével a magyar egészségügyben szédületes sebességgel fogyasztja el az aranytojást tojó tyúkokat: az ápolókat, a szakdolgozókat. Ők az erejük határán látják el a betegeket, mégis, 2011 óta a kormány mintha erőnek erejével ritkítaná a dolgozói létszámot. Szájbefogó törvény, rabszolgatörvény, orvosi feladatok törvény nélküli átpasszolása, bérrendezésnek nevezett szemfényvesztés, felhatalmazás nélküli szülészeti ellátásra kényszerítés,… Volt már itt minden.
Az egyik szakszervezet 2024-ben egy felméréssel megállapította, hogy nagy bajban van a rendszer, ami a dolgozói elégedettséget illeti. Olyan felmérés persze nincs, amely azt vizsgálná, hogy Magyarországon mit és mennyit tenne hozzá a gazdaság fejlődéséhez a szakdolgozók sokféle képessége, már ha lenne belőlük elegendő a jelen feladataihoz és a jövőbeli tervekhez.
Mit tegyünk, ha az állam, az egészségügyi kormányzat, az orvos lobbi nem is ismer olyasmit, mint a szakdolgozók munkájának megbecsülése, a szakmailag képzett és tapasztalt munkaerő megvédése? Nincs sem pénz, sem akarat, elszántság a szakdolgozók felkészítésére. Nem is értik az ICN jelmondatát.
Nincs helyzetértékelés: milyen rendszerhez milyen létszám kell? Magyarország kényelmes irodáiban, a kórházak vezetői szobáiban sem nem védik, sem nem értékelik vagy tisztelik ezt az értékes erőforrást. Ez minden szakmapolitikai döntésnél látszik. Ezekben az irodában önmaguk okosságát és tévedhetetlenségét hangoztatják, de a NER holdudvarához tartozó, lojális vezetők épp a szűklátókörűségük miatt tévednek, amikor láthatatlan és kimeríthetetlen erőforrásként kezelik a létszámot.
A problémák meg sem legyintik őket. Mit sem törődnek vele, mi lesz a várandósokkal és újszülöttekkel védőnők és magasan képzett gyermekápolók nélkül; mi lesz az idős generációval az otthonápolás rendszere nélkül, miután kitalálták a zagyva szakápolási otthonokat; mi lesz a következménye a szakdolgozói kompetenciák rendezetlenségének.
Ki fogja megmondani, hány szakdolgozó kell a rendszerbe, milyen szakmai megoszlásban? Ki állítja fenntartható vágányra az egészségügy fejlődését a népesség érdekében, hogy az ellátás méltányos és biztonságos legyen? Erre hosszú távú kötelezettségvállalást tesz minden kormány az állami ellátásban - de a magánban már a profitra való törekvés az első. És ki határozza meg, hogy mi kellene az emberközpontú ellátáshoz? Mondjuk egy kipihent, felkészült szakdolgozó? Kórház, ahol gondolnak az ő fizikai, egészségi jóllétükre is? Hol vannak már azok az előírások, amelyek a szakdolgozók munkakörülményeire vonatkoznak? Látja valaki, hogy a dolgozók az üres ágy végére lekuporodva, ölükből eszik meg az ebédet? Mert lezárt kórterem van, de ebédlő nincs.
Hát ez az, amiért szomorú vagyok. Kiábrándító, hogy így kell megünnepelni a Nemzetközi Ápolók Napját Magyarországon.
És a kérdések sora hosszan folytatható. Ki az, aki felépíti a szükséges rendszereket, hogy biztonságos legyen a szakdolgozók folyamatos képzése, szakmai fejlődése a stabil személyzeti létszám biztosítása érdekében? Melyik munkaadó nem mond le a nemzetközi munkaügyi normák betartatásáról és az ápolók, szakdolgozók biztonságos és egészséges munkavégzéshez való jogáról?
Ki az, aki hitelesen képes megszólítani a rendszert elhagyó szakdolgozókat? Hogy megtarthassuk a tehetségeseket, miközben persze egyre erősebb a nemzetközi migráció. Ehelyett egy dandártábornok irányítja a minisztériumi főosztályt, amely rajtaütésszerűen ellenőrzi őket. Láthatják legalább, hogy miképpen fordítanak meg egy 120 kilós beteget egyedül. Vagy azt, hogy mennyi időt töltenek még a munkaidő lejárta után az osztályon, mert nem jött meg a váltás, és vészhelyzet van, de a plusz időt persze nem fizetik ki nekik.
Ki az, aki képes megérteni, hogy az ápolás területén végzett kutatások pont olyan hasznosak lehetnek, pont annyi fejlődést tudnak biztosítani, mint az orvosi kutatások? A végső eredmény a jobb betegellátás, az ápolás minőségének javulása, végül a gazdaságos egészségügy megteremtése lenne. Ki az, aki biztosítani tudja, hogy az ápolókat, szakdolgozókat egészségügyi ellátás minden szintjén bevonják a döntéshozatalt befolyásoló folyamatokba?
Az Ápolók Nemzetközi Napja nemcsak az ápolókról, a szakdolgozókról szól, hanem egy ország egészségpolitikájáról. Milyen egészségügyben dolgozunk ma Magyarországon? Amely védi és ellátja a kiszolgáltatott lakosságot? Védi és tiszteli az emberi jogokat, a társadalmi egyenlőséget és igazságosságot, a diszkriminációmentes egészségügyet? Biztosítja a méltányos, megkülönböztetéstől mentes, emberközpontú és jogos egészségügyi állami ellátást? Ellenőrzi a magán ellátás szakmai, etikai, jogi működését?
Most csak az látszik, hogy ki mit nyúl le az egészségügyből, ki mindenki gazdagodik a szakdolgozók verejtékén. Már csak egy kérdés maradt: az aranytojást tojó tyúkok, a szakdolgozók mikor fogynak el teljesen?
Szép ünnepet, a társadalom tiszteletét kívánom a maradóknak.