;

mese;vízió;gyorsétkezde;

- Székely Anna: A szemüveg

A szemüvegemet az önkiszolgáló étterem tálcájáról az ételmaradékokkal együtt belesöpörtem a szeméttárolóba. Milyen kecses, ügyes mozdulat volt! – emlékszem vissza, és az elismerés árama vigasztaló melegséggel fut végig a testemen, amikor harminckét és fél perc városi gyaloglás után az agyamig hatol a hiány. Az ég piszkossárgán világít, déli harangszó kondul fenyegetően, valahol egy kutya vonít.
Fejvesztett rohanás vissza a bevásárlóközpontba, de most nem érek rá a fejem után kutatni, van fontosabb dolgom is, hiszen elveszett a szemüvegem. És ha az ember nem lát tisztán, minek oda fej.
A pultos üvegesen néz, naná, hogy nem szemüvegesen, a vállát vonogatja. Az étkezdéből az aktuális szemeteszsákokat már elvitték. A takarítónő tétován mosolyog, a jobb szemfoga hiányzik. A fog helyén tátongó gödör sötéten hívogat, beleszédülök. Egy különös, sötét labirintusba pottyanok. Valamiért a magyar miniszterelnök legnagyobb unokája jut eszembe, akit Alíznak hívnak. Micsoda baromság ilyesmivel foglalkozni, amikor az ember bajban van. Kanyarok, szűkületek, tágulatok között vergődöm tovább, már valahol a mindenség gyomrában vagyok. Egyszer csak egy világosabb tér tárul fel, amelyet folyamatos kattogás tölt be. Egy űrruhás, bukósisakos lény áll középen, folyamatosan oldja ki a termet betöltő műanyag zsákok nyakát, és a tartalmukat önti bele egy gépszörnybe. Az átláthatatlan cső- és tartályrendszer valami ismeretlenbe vezet. Odamegyek a lényhez, makogok valamit egy szemüvegről, a sötét plexi mögött nem látni az arcát. Kioldja az egyik zsák száját, de a zsák tartalmát most nem a gépbe ereszti, hanem folyamként zúdítja szét a köves padlón, a lábam elé. Hát, tessék. Csirkecsontok és bőrcafatok hevernek szerte, egy almáspite-harapvány oldalán reszelt almaszálak kígyóznak, műanyag csajkák ölelik egymást, összegyűrt hófehér szalvétán éles csóknyom, önkéntelenül hátrafordulok, és keresem a vérvörös szájú menyasszonyt. De sehol sincsen, felszívódott, ahogy a szemüvegem is, csak a hosszú kesztyűje maradt. Felhúzom, s miután finoman kiintek hintómból a zörgő és bűzlő alattvalók tömegének, alámerülök a habzó folyamban. Túrom, kaparom a fenekét, hová tűnhetett a szemem világa? De úgy fest, minden kapálózás hiábavaló. Sőt, az áradat egyre csak nő, dagad, már a térdemig, majd a derekamig ér, alattomosan kúszik a mellem felé, és sodor, sodor kifelé a teremből, az áruházból, a városból. Egy motorcsónakban állok és zúgok előre egy nagy vízen, rémisztő szemétszigetek között kanyarogva. Csakhogy ez most nem az a vágyott, finom vízsugaras érzés, amikor az ember áll a hajó orrában, arcába csap a permet, és a haját lobogtatja a szél. Végeláthatatlan szennytavon döcögök előre egyre nehézkesebben. És ez már nem csupán éttermi hulladék. Ragacsos szürke tajték csap magasra körülöttem, és fura holmikat dob a hajómba. Törött ernyő, csorba tányér, széttépett játék mackók landolnak mellettem, egy elszürkült fogsor dörgölődzik a lábszáramhoz. Kerekek nélküli gyerekkocsi és tekergőző porszívócsövek képeznek sajátos installációt. Mellettük egy leszakadt kar úszik. Csak nem egy háború közelébe kerültem? És már tisztán hallom a hullámok zúgásán át a fegyverropogást, a jajkiáltásokat is. Aztán felbukkan egy kis csapat a szennyből. Emberfejük van, azonban a vízbe merülő testük hajlékony és sikamlós, lehet, hogy mégsem emberek? Furcsa, hogy itt, a legnagyobb káoszban a békéről énekelnek. Hét évig jártam szolfézsra, azt azonnal meg tudom állapítani, mennyire hamis az énekük. És arra biztatnak, kövessem őket. Egyikük, egy hosszú hajú Loreley egy vigyorgó férfi kezét szorongatja. Bezzeg neki megvan a szemüvege! És ekkor a szennytenger megint különös metamorfózison megy át. Már nem tárgyakból, hanem hangokból, szövegtörmelékekből áll össze. Fura így megtapasztalni, hogy ígéretek, fenyegetések, hazugságok így együtt milyen masszív szenny­szige­tekké képesek összeállni, amelyek között ember legyen a talpán, aki életveszély nélkül navigálni tud.
Az irtózatos teher egyre mélyebbre nyomja kishajómat, amely egyszer csak végképp irányíthatatlanná válik. Csapkodok, taposok, de a szennyes ár alattomos lassúságával mindjárt a szívemig ér.
Egyszer csak váratlanul, az örvénylő, reménytelen tömegből kibukkan az én gyönyörűségem. Narancsszínű kerete világít. Utánakapok, megkaparintom, lepöccintgetem róla a rátapadt sárpöttyöket, sokáig csiszatolom a blúzom szélével, és amikor a tiszta látástól már hunyorognak a lencseszemek, boldogan magamhoz ölelem a kihalászott kincset. Istenem, ezentúl megint tisztán látok majd mindent! Hirtelen megszólal, a hangja ezüstös csengettyű: Mi a kívánságod, édes gazdám? Teljesítem.
Állok a szennytengerben, karomon a menyasszony hosszú glaszékesztyűje, a fejemet magasra emelem. Mit is, mit is kívánjak? Csak állok bénultan, mellettem családi veszekedések törött, szétszakadt attribútumai úsznak el, távolabbról rendületlenül szól a szirének kórusa: Kövess! Tehetetlen vagyok, nem tudok megszólalni. A narancskeretes hökkenten figyel, aztán hitetlenkedve, utálkozva fordul ki a kezemből, és visszaugrik a tengerbe. – Ostoba! Bármit kívánhattál volna! – sziszegi megvetően, még egyszer visszafordul, aztán eltűnik a bűzös mélyben.

dunaparti trilógia; költöző