1965-ben vadonatúj szakasz kezdődött az életemben. Megtaláltam azt az iskolát, ami tetszik nekem, amiben jól érzem magam. Végre azt csinálhattam, amire gyerekkorom óta vágytam, amiről álmodtam. Felébredtem. Lehet, hogy színész leszek?!
Már a gimnáziumban is felléptem, mindegy volt, mit kell mondanom, akármilyen anyagot kaptam a tanártól, boldogan előadtam. Szavalóversenyt nyertem Radnóti Szerelmi eklogájával. Egyszer a III. Richárd kezdő monológját a hitelesség kedvéért sántán alakítottam. Faragó Miklós barátom szerint jobb lábbal sántítottam befelé, és bal lábbal kifelé. A mai napig cukkol vele.
A főiskolai osztályom:1/a – Antal Anett, Balázsovits Lajos, Benedek Miklós, Benkő Péter, Dévényi Tibor, Gór Nagy Mária, Déri Mária, Jobba Gabi, Korbuly Péter, Körtvélyessy Zsolt, Monori Lili, Pálos Zsuzsa, Schütz Ila, Tordai Tibor, Waltz-Vallai Péter, Verasztó Lajos.
Első tanítási napon megilletődötten vártuk, hogy megérkezzen az osztályfőnök. Én az ablakkal szemben ültem, behallatszott a Rákóczi út zaja. Középen a tanári asztal mellett állt a pianino, mögötte öltözőszekrények, mint az uszodában. Volt igazi színpadunk függönnyel, és különböző dobozok, amiket később díszletelemként használtunk. Nyílt az ajtó és belépett Szinetár Miklós. Mindnyájan felálltunk. Ő egyenként kezet fogott mindenkivel, mi bemutatkoztunk. Ő tizenhatszor ismételte el a nevét, majd leült az asztalhoz: „Idefigyeljenek, most van az utolsó alkalom, amikor még választhatnak. Nem kötelező ez a pálya. Aki akar, most elmehet!” Hosszú csend. Persze senki nem állt fel. És elindult a főiskolai életünk.
Az első két évben mindenki be van szarva, mert félévente rosta vizsga van, ahol ki lehet esni. Harmadévtől már semmi nem menti meg az embert attól, hogy színész legyen…, hacsak nem a végbizonyítvány.
Eleinte főleg helyzetgyakorlatokat kellett csinálni. Ez úgy nézett ki, hogy a tanár úr mondott néhány összefüggéstelen szót, például: szombat, október, piros. Ebből a három szóból kellett egy rövid, körülbelül kétperces jelenetet kitalálni. A partnereket mi választhattuk magunknak. Nem mondhatom, hogy oda voltunk ezekért a gyakorlatokért, de azért született néhány érdekes jelenet, volt, amin nagyokat nevettünk, volt olyan is, hogy összenéztünk: „Ez milyen szar!”. Na, egy ilyenben vettünk részt mi hárman: Dévényi, Vallai és én. Egy templomban játszódott. Lement a jelenet, és Szinetár egyszerűen kikérte magának! „Menjenek a Vidám Színpadra ezzel a jelenettel (ez engem nagyon bántott!), vagy menjenek vissza a Reneszánsz együttesbe (Szinetár zsűrizett a Ki Mit Tud-ban), ott csinálhatnak ilyesmit, de itt, a főiskolán ennek a tehetségtelen viccelődének nincs helye! Még egy ilyet látok, megkapják a végbizonyítványt! Érti, Tibor?” – mondta nekem. Eleinte összetévesztett Orbán Tiborral, aki az előző osztályába járt. Napokig lehajtott fejjel jártunk, és rettegtünk a rostától.
Délelőtt voltak az elméleti órák, előtte reggel nyolckor mozgás, vagy tudszoc (tudományos szocializmus). Nagyon nehéz volt reggel felkelni, sokszor kihagytuk ezeket az órákat, helyette a délutáni Szinetár-órára készültünk, és éjszakánként próbáltunk, mert féltünk, hogy kirostáznak. Szinetár tanár úr vagy bejött, vagy nem! Általában nem. Nagyon fiatal volt még és rengeteg helyen rendezett már akkor is: külföldön, az Operettszínházban, az Operában, satöbbi, satöbbi. Az alattunk lévő Várkonyi osztályban ugyanez volt a helyzet. De sose panaszkodtunk, hogy nem tanítanak eleget, mert az a pár óra, amikor ott voltak, az minden pénzt megért!
Az első két évet sikeresen abszolváltam, de négy diákot kitettek: Dévényit, Verasztót, Tordait és Déri Máriát. Később a méltán sikeres, közismert műsorvezető, „Tibi bácsi” ezt így aposztrofálta: „Szinetárral közös megegyezéssel elköszöntünk egymástól.” Verasztó a Király utcában angol nyelviskolát nyitott, amiben nagyon sikeres lett.
Nyáron Szinetár tanár úr, a Szegedi Szabadtéri Színpadon rendezte a Cigánybárót, és kettőnket Lajossal (Balázsovits) levitt egy-egy kisebb szerepre a másodév végén. Életünkben először kaptunk szöveges feladatot, na nem sokat, egy-egy mondatot. Akkoriban sok színházi előadást felvett a televízió, többek közt ezt is. Ez volt az első alkalom, hogy a tévébemondó, Takács Marika vagy Tamási Eszter, nem emlékszem melyik, amikor felsorolta a szereplők neveit, a mi nevünket is felolvasta, mégpedig a következőképpen: Csizmadia: Benedikt Tibor, Lámpagyújtogató: Balázsovits Árpád. Hogy Lajos helyett miért mondott Árpádot, azt nem tudom, de engem akkoriban még tényleg Benediktnek hívtak, persze nem Tibornak, azt nyilván apám miatt tévesztette. A hivatalos családi nevünk Benedikt volt. Apám egész a halálig Benedikt maradt a hivatalos iratokban, csak a művészneve volt Benedek. Tibor fiam, még Benediktként jött a világra, emlékeszem, amikor a kórházban megmutatták, a karján, a kis cédulán még az állt: Benedikt Tibor. Mielőtt Albert fiam megszületett volna, Éva elintézte, hogy hivatalosan is felvegyük a Benedek nevet, arra hivatkozva, hogy apámnak is, nekem is ez a művésznevem. Meg is adták az engedélyt, így valójában Albert fiam az első igazi Benedek.
A harmadik-negyedik év villámgyorsan eltelt. Az ember ilyenkor felszabadul, hogy már nem rúghatják ki, ugyanakkor el is kényelmesedik és irigy lesz, mert ekkor kezdik használni a főiskolásokat: filmen, tévében, színházban. Lestük, kit hova hívnak, és milyen szerepet kap. Az én osztályom nem volt egy rossz osztály, de úgy igazából jó se. Én nagyon szerettem főiskolás lenni, noha nem voltam egy osztálykedvenc. Balázsovits, Gór Nagy, Pálos, Benkő voltak a fő kedvencek. Szinetár ide-oda vitte őket és ajánlotta különböző produkciókba. Balázsovitsnak akkor indult a filmes karrierje is, de mondjuk ő tényleg egy csodaszép fiú volt a gyönyörű vörös hajával, szép arcával valóban remekül mutatott a vásznon. Másik favorit a Benkő Peti volt, ő is sokat forgatott, remekül lovagolt és ő is egy szépfiú volt, a Zsurzs Éva rendezte tévéjátékok hőse. Fiúk közül ők voltak a sztárok az osztályban. Én nem voltam egy szépfiú. Körtvélyessy nagyon akart, de valahogy nem sikerült neki, csak később került be a klikkbe. A többiek nem is nagyon akartak, Vallai se, én se, Schützike se, Korbuly se, aki végül rádióbemondó lett. Monori Lili se tepert, de ő később híres lett, bár inkább „új hullám” vonalon, csakúgy, mint Jobba Gabi.
A paralel osztályba járó rendező hallgatók szinte minden vizsgáiban benne voltam. Játszottam Orbán Tibinél, Szitányi Andrásnál, Karinthy Marcinál, Bruck Jánosnál, aki kiment Angliába. Marton Laci Szép Ernő Májusát rendezte, ahol a perecárust játszottam. A szövegem ennyi volt: „Perec, perec, perec! Elfogyott a perec!” – alig bírtam megtanulni! Az egyik előadáson ott ült a nézőtéren maga Darvas Iván. Marton Lacitól mindössze annyi kérdezett: „Ki az, kérlek, aki a perecárust játszotta?” Később, már végzett színészként is visszajártam és szerepeltem a fiatal rendezők vizsgáiban.
Akit esetleg nem hívtak sehova, az is bekerült színházi előadásba, mert akkor az volt a szokás, hogy harmadévben kiosztották a színészeket különböző színházakhoz. Az osztály fele a Tháliában statisztált, mi, a másik fele a Nemzetiben voltunk gyakorlaton.
A főiskola mellett egy másik jó dolog is történt velem: elköltöztem otthonról. Volt egy Juliska nevezetű nagynéném, aki férjével, Imrével az Izabella utcában lakott, ahol apám is élt gyerekkorában. Imre vitt el először és utoljára focimeccsre. Sajnálatos módon elaludtam. Nagyon leszidott, hogy hogy képzelem, hogy elalszom egy MTK-meccsen, szégyellte magát a drukkerek előtt, és soha többé nem vitt magával. Nem lettem nagy futballrajongó. Utoljára gyerekkoromban fociztam a Vígszínház mögötti grundon. Azóta már beépült, most étterembe járunk oda. Imre meghalt, nem sokkal azután, hogy bekerültem a főiskolára. Juliska néném félt egyedül, én felajánlottam, hogy szívesen hozzáköltözöm. Anyám hosszú vacillálás után beleegyezett. Végre odaköltöztem, ahol azután még harminc évig éltem, és ahová mindkét fiam született. Első dolgom az volt, hogy rendbe hozattam a lakást. Volt egy Albert Ferenc nevű fickó, aki egész nap ott ült az Operettszínház melletti kávéházban, az Operett presszóban. Remek kapcsolatai voltak, szinte mindenkit ismert. De szó szerint mindenkit. Bármit el tudott intézni, a leglehetetlenebbnek tűnő dolgokat is, persze jó pénzért. Ő volt például, aki Várkonyinak helikoptert szerzett az „Egri csillagok” forgatása közben. A telefon akkoriban nagyon nagy dolog volt, a mi házunkban összesen két lakásban volt vonal, az egyik a felső szomszédnál, Lovákéknál. Létezett egy úgynevezett KIL-telefon. Ez az ikertelefon elődje, csakhogy ennél a telefonszám is közös volt. Egy kallantyúval lehetett átkapcsolni egyik lakásból a másikba. Szerencsére elég jóban voltunk Lovákékkal, megengedték, hogy „kilesítsük” a vonalat. Juliska egy szót se értett az egészből, és összevissza kapcsolgatott. De nem csak ezt tudta elintézni az Albert, csináltatott nekem egy olyan könyvszekrényt, ami mint egyetlen bútordarab élte át az elmúlt ötven évet, és még ma is itt áll a szobánkban. Az egész felújítással alig egy hét alatt végeztek. Amikor minden kész lett, odaköltöztem. Nagyon örültem, hogy van saját lakásom, külön kulcsom és nem kell anyámmal veszekedni, hogy hova megyek, mikor jövök satöbbi, satöbbi.
A negyedév arról szól, hogy ki hova fog szerződni, kit hova hívnak. Ha valaki nem kapott szerződési ajánlatot, akkor a főiskola elhelyezte. Így minden végzett növendéknek lett színházi állása.
A színház igazgatók akkor se igen nézték a negyedéves vizsgaelőadásokat, más vizsgákat se, és szájhagyomány útján választották ki, hogy kinek ajánljanak szerződést. Én többnyire öreg szerepeket játszottam. Három vizsgadarabból kettőben, Osztrovszkij: „Jövedelmező állás”-ában az öreg, szívszélhűdéses Visnyevszkijt alakítottam. Fiatal feleségemet Jobba Gabi játszotta. Móricz Zsigmond: „Légy jó mindhalálig”-ában az öreg Pósalakyt, Dario Fo: „Az Arkangyalok nem játszanak flippert”-ben a változatosság kedvéért egy szálkás szőrű angolvizslát. Még a farkamat is csóváltam. A feleségem ott szeretett belém.
(A hétvégén került a boltokba a Corvina Kiadó gondozásában Vajda Katalinnak Benedek Miklóssal, a nemrégiben elhunyt Nemzet Színészével készített beszélgetőkönyve. A Corvina a Népszava rendelkezésére bocsátott egy exkluzív részletet a Maradok tisztelettel, Benedek Miklós című kötetből.)
