Azt állította Orbán Viktor (az amerikai Republikánus Párt szélsőjobboldalának Budapestre kihelyezett konferenciáján, a CPAC-en), hogy „ezeregyszáz éve itt, a saját államának keretei között él egy nép, amely tapodtat sem enged a függetlenségéből”.
Ezzel szemben a tény az, hogy de sajnos engedett, nem is „tapodtat”, hanem százötven évet az Oszmán Birodalomnak, valamint több mint kétszázat a Habsburgoknak és negyvenötöt a Szovjetuniónak is. De hát a messziről jött amerikai embereknek azt mond Orbán, amit akar. Meg a saját szavazóinak is.
Azt állította továbbá Orbán (ugyanott), hogy „a progresszív liberális világszellem úgy, ahogy van, elbukott. (…) Idén, ha az Úristen is úgy akarja, lezárhatjuk a nyugati civilizáció egy dicstelen korszakát”.
Ezzel szemben a tény, hogy ugyanebben a beszédben kicsivel előbb Orbán azt mondta, hogy „miközben egész Európát elöntötte egy progresszív liberális óceán, itt, csodák csodájára megmaradt egy konzervatív sziget, egy island of difference, amely dacol a liberális dagállyal”. Hacsak úgy nem! De nem kellene eldönteni, hogy most akkor dagály van-e, vagy apály, s mindent elöntött-e a liberális óceán, vagy éppenséggel az óceán teljesen kiszáradt, és mindjárt megszűnik létezni? Kérdezze meg orvosát, gyógyszerészét!
Azt állította ezenkívül a miniszterelnök, hogy „a kommunisták, most pedig a progresszívek öt lépésben éneklik ki a sajtot a szánkból, és öt lépésben jutnak el oda, hogy az állami szerveket az elnyomás eszközévé tegyék. Először is átfogalmazzák, mi a normális. (…) A második lépés, hogy a kifordított normalitást állami eszközökkel kezdik terjeszteni. (…) Aztán jön a harmadik lépés, amikor elkezdik terjeszteni rólad, hogy mivel veszélyes nézeteket terjesztesz, biztonsági kockázatot jelentesz. (…) Negyedik lépésben rád uszítják a liberális sajtót. (…) És ha még mindig bírod, s még mindig talpon vagy, akkor ötödik lépésben az állami szervek is akcióba lendülnek”.
Ezzel szemben a tény az, hogy Orbán nem a komcsi-liberálisok, hanem a saját hatalomgyakorlásának öt pontját fogalmazta meg. Kezdetben ugyanis létrehozta a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, amelyből kizárta az ország másik felét. Ezt állami eszközökkel, pénz- és vagyonosztogatással, illetve állami propagandával totálisan kiépítette, majd az ellenfeleket hazaárulónak bélyegezte, egyidejűleg rájuk uszította az illiberális sajtót, végül az állami szerveket is akciókra utasította, lásd például a Szuverenitásvédelmi Hivatalt. Önfeljelentésnek tökéletes. Már csak a vádemelés, valamint a bíróság ítélete hiányzik.
Azt állította Kocsis Máté, a Fidesz parlamenti frakcióvezetője (a budapesti CPAC konferencián), hogy a globalisták elleni küzdelem benne van a magyar génekben, és addig harcolnak majd, ameddig „a rémálomból egy szép történet nem lesz, melyben a szuverenisták addig éltek, amíg a globalisták meg nem haltak”.
Ezzel szemben a tény az, hogy ez egyáltalán nem lesz szép történet, hanem igazi rémálom, hiszen mindenki meghal: a legyőzött globalistákkal együtt a győztes szuverenisták is. Nincs esetleg valami happy end a magyar génekben?
A szerző újságíró
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
