- „Rengeteget romlott az erkölcsi nívó, a pénzeső legalább annyi kárt okozott Magyarországnak, mint amekkora áldást jelentett”

Pénteken, április 26-án múlt 20 éve, hogy a parlament megszavazta az uniós csatlakozásról szóló törvényt. Ketten-ketten nemmel voksoltak, illetve nem vettek részt a szavazáson. Emlékszik rá, kik voltak a „renitensek”?

Nem tudnék neveket mondani.

A nem-gombot a független Balogh Gyula és a Fideszből a Jobbikba átült Körömi Attila nyomták meg, míg Áder János és Orbán Viktor nem voltak ott a voksoláson. Utóbbi aznap Nagykanizsán és Kaposváron kampányolt az elkövetkező EP-választásra.

Tényleg, most, hogy felidézte: sokan Orbán szemére is vetették, hogy kihagyta a szavazást. Ravasz-sunyi dolog volt tőle.

Furcsa, hogy manapság, a nagy brüsszelezés közben nem hozza elő, hogy ő már akkor is…

Voltak már előtte is furcsa megnyilvánulásai az unió kapcsán. Két évvel korábban hangzott el tőle az azóta sokat idézett „Van élet az EU-n kívül is” mondat.

A 2002-es választási vereség után pedig láthatóan nehezen viselte, hogy nem ő vezette be az országot az unióba.

Olyannyira, hogy amikor Medgyessy Péter 2003-ban Athénban hivatalosan aláírta a csatlakozási szerződést, meghívott mindenkit, akinek köze volt a folyamatokhoz, így többek között a korábbi kormányfőket is. Orbán elment ugyan, de nem a hivatalos delegáció tagjaként, hanem másik géppel utazott, s ott is végig külön mutatkozott.

Emiatt lett Brüsszel tüske a körme alatt?

Személyes indokként biztosan ez is közrejátszik, de sokkal inkább az a gondja az unióval, hogy míg idehaza a kétharmadnak köszönhetően nincs előtte semmilyen fal, gát, akadály, addig az EU valamelyest rá tudja kényszeríteni a jogállamisági normákra. Pedig nem így indult, abszolút uniópártinak mutatkozott, 2002 előtt miniszterelnökként még 2007-es magyar eurót vizionált, s azt hallottuk tőle, hogy a szabadság mindig Nyugatról érkezett, vagy, hogy nem leszünk a Gazprom legvidámabb barakkja.

Ezekre idehaza szinte már senki sem emlékszik. Sőt, a magyarok nagy részének az EU-ról Szájer József 2020-as ereszcsatornás tornamutatványa, az Európai Bizottság korábbi elnöke, Jean-Claude Juncker Orbán Viktornak kiosztott taslija és diktátorozása, a brüsszelezős plakátkampányok, esetleg a Békemenet Nem leszünk gyarmat! molinója ugrik be.

És hogy nem adnak pénzt.

Egyik sem pozitív történet, mégis a felmérések szerint idehaza az EU-átlagnál magasabb az unió támogatása, még a kormánypárti szavazók között is több, mint 50 százalék.

Megint csak a pénzt hozom fel. Az egész alapja az az irdatlan összeg, ami az elmúlt húsz évben Magyarországra érkezett. Pedig az uniós tagságnak csak egyik része az anyagi támogatás, legalább annyira fontos a szabad utazás, munkavállalás, tanulás lehetősége, vagy, hogy eltűntek a határok. Idehaza viszont jellemzően minden politikai oldal a kapott pénz fontosságát szajkózta, szajkózza.

A 20 év alatt cirka 65 milliárd euró pluszban vagyunk, ha a be- és kifizetéseket nézzük. Ez az összeg az idei költségvetés nagyjából kétharmada, míg a 2004-esnek a 4,5-szöröse. Azt szokták mondani, hogy napi 3 milliárd forint jött az unióból, vagy éppen, hogy a mindenkori magyar költségvetésbe 100 forintból ötöt az unió adott.

Csak hogy én is érzékeltessem: a KPMG mérése szerint az uniós támogatás nélkül a magyar GDP 2010-18 között 1,8 százalékkal csökkent volna. Így viszont 21 százalékkal nőtt. Vagyis kellett a pénz, más kérdés, hogy igen alacsony hatékonysággal hasznosult.

Korrupció, túlárazások, értelmetlen beruházások.

Szerintem a pénzeső legalább annyi kárt okozott, mint amekkora áldást jelentett. Sok jó dolog is létrejött, viszont pályázatfüggővé tette a gazdaságot, rengeteget romlott az erkölcsi nívó, s mivel sokan a pályázati pénzekből éltek, csökkent a versenyképesség. Az ingyenpénznek nincs gazdája, nem volt normális ellenőrzés, mire használják fel.

Így épülhettek 40 centi magas kilátók, erdő nélküli lombkoronasétány, lett letérkövezve a fél ország.

Mindez átlagosan 20 százalékkal túlárazva. Ezzel szemben anno Németországban a Marshall-segélyt nem szétosztották, hanem hosszú távú hitelként folyósították, így akik megkapták, érdekeltek voltak, hogy termelő-prosperáló értéket hozzanak létre belőle. A visszafizetett kamatokat pedig újra ki lehetett osztani hitelként. Nálunk a Marshall-segély többszöröséből sem sikerült átalakítani a gazdaságot.

Központi stratégia sem nagyon volt, ami egy döntéshozó eszébe jutott, arra kiírtak egy pályázatot.

Lázár János meg is mondta: mindegy mire, csak hívjuk le, költsük el az összes pénzt. Nem volt szempont a versenyképesség növelése, ami mostanra meg is látszik, hiszen 47. helyre csúsztunk vissza az erre vonatkozó listán. Pedig álltunk a 28. helyen is. Mindezt a hatalom is látja, érzékeli. Már nem arról beszélnek, hogy 2030-ra érjük utol Ausztriát, hanem hogy az uniós átlag 90 százalékát. A kettő messze nem ugyanaz a szint.

Az átlagember viszont csak azt látja Ausztriával kapcsolatban, hogy Hegyeshalomnál még lassítania sem kell.

És hogy sokszázezren mindenféle nehézség nélkül ki tudtak menni dolgozni, vagy ingáznak. Vagy bárhol ugyanolyan feltételekkel tanulhatnak az EU-ban, mint a helybeliek. És szabadon kezdhetnek vállalkozásba, költözhetnek oda, ahol jobb boldogulást remélnek. Illetve, hogy a rengeteg befektető miatt idehaza is akad normális munka. Cseppet sem mellékesen nem csak a nyugati cégeket köszönhetjük az uniónak, hanem a keletieket is, hiszen, ha nem lennénk EU-tagország, akkor Kínát sem érdekelnénk. Rajtunk keresztül ugyanis jelen lehetnek a világ egyik legnagyobb belső piacán.

Az ország láthatóan profitált az uniós csatlakozásból, ennek ellenére a kormányzati kommunikáció egyre durvább képet fest „Brüsszelről”, s mindinkább elmérgesedni látszik a viszony.

A 2010-es fülkeforradalom óta valóban drasztikusan megváltozott a Fidesz és Orbán Viktor viszonya, hozzáállása az EU-hoz.

„A kommunizmus európai betörése óta a magyarok minden európai nemzetnél többet harcoltak, több áldozatot hoztak a szabadságért és a függetlenségért. Ezért nem tűrték, és nem lehet hagyni, hogy korábban Bécsből vagy Moszkvából, jelenleg pedig Brüsszelből bárhonnan bárki is diktáljon nekünk” – mondta 2011. március 15-én a kormányfő. Ez volt az első alkalom, hogy nyíltan az elnyomó Moszkvával mosta össze az uniót.

Ez volt a reakció arra, hogy Brüsszel elmarasztalta az országot a médiatörvény és a különadó miatt. Aztán Orbán meghirdette a szabadságharcot, s megkezdődött az adok-kapok: Nemzeti Bank-törvény, bírás nyugdíjazása, Lex CEU, civil- és pedofiltörvény itt, Tavares-jelentés, kötelezettségszegési eljárások tömkelege, Sargentini-jelentés, 7-es cikkely életbe léptetése ott.

Igazán a 2015-ös migránsválság után durvult el a helyzet.

Már 2006-ban kezdett eloszlani a rózsaszínű köd az élversenyző Magyarországról, kiderültek a gazdasági és politikai problémák, s 2008-ban csak az unió és az IMF hitelei mentették meg az országot a totális összeomlástól. Folyamatosan veszítettük el a presztízsünket, de valóban, 2015. választóvonalat jelentett. Addig Orbánra úgy tekintettek, mint bármelyik „keleti sztyeppén tenyésző erős emberre”, ám a menekültválsággal kiemelkedett a többiek közül, ugyanis meg tudta szólítani a nyugati szélsőjobbot, összekapcsolva a migrációt a terrorizmussal, az integrációs problémákkal. Korábban uniós ország kormányfője ilyenekről nem beszélt, s az EU rájött, foglalkoznia kell Magyarországgal.

Elég lassan esett le Brüsszelben, hogy a kánonból kibeszélésnek komoly ára lehet.

Az unió malmai mindig komótosan őröltek, ezért is jött meglehetősen későn a valódi válasz a jogállamisági eljárással, a pénzelvonással vagy éppen az Erasmus-programok leállításával.

Hogyan zárulhat az évtizedes csörte?

Meghatározó lesz a júniusi EP-választás végeredménye, s hogy miként alakulnak egyes országokban a parlamenti választások. Jelen állás szerint nem várható a szélsőjobb áttörése, s az eddig is fősodort jelentő pártok határozzák meg a továbbiakban is az EU-irányvonalát. Ez persze kihat majd a magyar helyzetre is, teljesen marginalizálódhat az ország, ám, ha Orbán reményei szerint alakulnak a dolgok, kikerülhetünk a különféle eljárások alól.

Idehaza változhat drasztikusan az unió megítélése?

A hosszú évek óta sulykolt propaganda egyelőre nem tudta felülírni a valóságot, noha más területen rettentően sikeres ez a fajta kommunikáció. Csakhogy azt nagyjából mindenki látja, összességében nekünk nem rossz az EU-tagság. Mint mondtam, az uniós pénz hatalmas vonzerő.

És mi lesz, ha elapad a forrás?

Egyelőre a hatalom nem mer a kilépéssel kampányolni, ugyanis egyértelmű bukás lenne a vége. Ám nem véletlen, hogy Varga Mihály pénzügyminiszter már megpendítette: ha nettó befizetővé válik az ország, érdemes elgondolkodni, benne maradjunk-e az EU-ban? Más kérdés, hogy ő ezt 2030-ra jövendölte, ami jelen állás szerint elképzelhetetlennek tűnik. Amúgy a kilépéshez elvileg meg sem kellene győzni a többséget, ugyanis a szándékról nem kell népszavazást tartani, elég egy kormánydöntés.

Azért megnyugtató, hogy ennek ódiumát jelenleg láthatóan tényleg nem meri felvállalni a hatalom.

Cseppet sem mellékesen már csak azért is, mert a két keleti partnernek, Oroszországnak és Kínának csak az uniós Magyarország az érdekes. Előbbinek politikai, utóbbinak gazdasági okokból. S ez is egy komoly érv a tagság mellett, még ha Orbánt láthatóan frusztrálja, hogy az EU olykor megalázó pozíciókba kényszeríteni. Mint az ominózus, Ukrajnával kapcsolatos szavazáson a kínos kávézgatás. Viszont erős benne az életösztön, s tudja, még nagy szüksége van az unióra, ezért az sem elképzelhetetlen, pláne, amekkora kaméleon, hogy újabb fordulat jön, s közeledni próbál majd Brüsszelhez. Más kérdés, hogy az EU-ban immár olyan kép alakult ki róla, hogy nem hiteles ember, ettől persze még hajlandóak lesznek együttműködni vele.

Vagyis komoly a remény, hogy tíz év múlva megünnepelhetjük a tagság 30. évfordulóját?

Az EU-ra szükség van, s nemcsak nekünk. Külön-külön a tagországok nem tudnának megfelelni a világ kihívásainak, még az olyanok sem, mint Németország vagy Franciaország, nemhogy Magyarország. Az viszont elképzelhető, hogy megvalósul a többsebességes unió, amiből jelen állás szerint mi nem jönnénk jól ki.