Szoktam néha titkon irigyelni azokat a nőket, akik gyémántgyűrűt, luxusautót, netán Bryan Adams-koncertet kapnak ajándékba, még akkor is, ha ezektől a „nagy dolgoktól” jómagam biztosan zavarba jönnék, mert nem passzolnának meglehetősen puritán életvitelemhez, hétköznapi szokásaimhoz.
Hogy is nézne ki a kezem gyémántgyűrűvel az ujjamon, amikor éppen a lovak által hátrahagyott, szinte még gőzölgő lókakit szedem össze a réten – na jó ilyenkor amúgy is gumikesztyűt húzok –, vagy nagy elánnal huzigálom ki a magas ágyásokból azt az átkozott tarackot, ami csak látszólag néz úgy ki a felszínen, mint egyetlen szál zöld fű. Ha az ember a gyökerét akarja megtalálni, olykor ötven-hatvan centi mélyre is le kell menni, aztán ott a meglepetés: a tő odalent mindjárt hat-hétfelé ágazik el, úgyhogy szinte vakond módjára kell áttúrni az egész ágyást, mire látszólag végzünk velük. De valóban csak látszólag, hiszen elképzelhetetlen, hogy minden megbújó oldalhajtást megtaláljunk, a tarack meg furfangos, egyetlen pici gyökérrész képes néhány héten belül új szövevényt építeni a föld alatt.
Nem, én nem ilyen ajándékot kapok.
Nekem varangyot hoztak.
Lelkesen ecsetelték persze annak minden előnyét, azon túl, hogy gyomlálás közben ne ijedjek meg, ha átugrik a kezem fölött, és semmiképpen ne csapjam agyon a formatervezett kis ásómmal, lapátommal. Lássam inkább a hasznát, hisz megfogja a szúnyogokat, más kerti kártevőt, amúgy meg nem sok vizet zavar, télre elvermeli magát, tavasszal előbújik, s teszi a dolgát. Mivel magányos lény, nem fog körülötte ugrálni nyolc-tíz poronty, ráadásul azt sem tudjuk, hím vagy nőstény lapul a dobozban, amit oly teátrális gesztussal nyújtottak át ajándék gyanánt, mintha legalábbis egy Fabergé-tojás lapult volna odabent.
Két éve történt mindez, s azóta Vilmos – s elnézést minden, e nevet viselő férfitől – egyfajta családtaggá vált. Az első évben kóbor módon még a vízelzáró csatorna fedél alá bújt el, de aztán helyet talált a sziklakertben, s felfedezte magának azt a kicsi, pocsolyaszerű tavacskát is, amit korábban a kacsák használtak. Tavaszra, még az esőzések előtt visszaapad, így aztán az első enyhébb napokon jól látni, amint barna varangyunk meg-megmozdul odalent, lustán, mélán, azon gondolkodva, ideje vajon kimásznia már, vagy maradjon még az első langyosabb napsugarakig. Óvatosabban lépdelünk később is a fűben, nehogy rátapossunk, s ha négy-öt napig nem látjuk, már azon aggódunk, vajon odébbállt-e, nagyobb tavat, bujább aljnövényzetet keresve.
Tartós együttlétre készülünk, hisz e faj képviselői akár harminc-negyven évig is elélhetnek. Ennyi talán még nekünk is hátravan, a legoptimistább várakozásaink szerint. Királyfi biztosan nem lesz belőle, főleg olyan, amelyik igazi ajándékokkal halmozna el, de legalább ittléte annak illúzióját kelti, mintha szúnyogból tényleg kevesebb lenne azóta.