- A takarítás élvezete - Kemény Lili az elvarrt szálakról

Kötetéből kiderül, hogyan nő fel egy elismert költő-író, Kemény István lánya, milyen éveken át szerelmi háromszögben élni, az írásképtelenség elől a filmrendező szakra menekülni, a filmrendezés elől hároméves műfordítói munkába, színészosztályban tanítani, drogfüggővel együtt élni, illetve az is, hogyan zajlott a Színház- és Filmművészeti Egyetem bedarálása és a hónapokig tartó blokád. Harmincévesen 430 oldalas önéletrajzot írni – sokak szerint ez korai.

Engem mégis végigkísért a mantra, hogy lekéstél, lekéstél, lekéstél. Bármiről bármennyit lehet írni, az Ulysses például három ember egy napja, az én életemet meg el lehetne mondani egy mondatban is. Valahogy így szólna: X. sokáig a saját egójába van zárva, aztán kinyílik a másikra, aztán kinyílik a közösségre, aztán kizáródik a semmibe.

Mennyi a Nemben a fikció?

Mondhatnánk, hogy 50 százalék, mert fikciós szabályokat érvényesítettem a saját életanyagomon, de nem lenne pontos, mert túlnyomórészt az életanyagom is fikció. Belső történés. Hogy mit merítek tényanyagból, és mit fantáziából…? Van a részletezésnek egy bizonyos sűrűsége, ami otthonos nekem. Ahhoz, hogy ezt a sűrűséget a semmiből teremtsem meg, nincs elég fantáziám. Életem során alig néhányszor sikerült tiszta fantázia útján megközelíteni azt a részletgazdagságot, amit elvárok az irodalomtól, az élet viszont tálcán kínálja a felderíteni való összefüggéseket. Tudom, hogy a hazai irodalmi miliőben szélsőséges és meglepő vállalkozás nyilvános önvizsgálatot tartani, de az irodalomtörténet ismer ennél nagyobb punkságot is.

Hogyan állt neki: most akkor megírom életem történetét?

Előbb eltöltöttem tíz évet pótcselekvéssel. Azután tudtam leülni írni, hogy minden egyébtől megszabadultam: se munka, se egyetem, se filmtervek. Elhatároztam, hogy megmentem magamnak az összes félbehagyott munkámat – legyen az regény, film, előadás, politikai vízió –, elvarrok minden szálat, amit elvarratlanul hagytam. És odateszek mellé annyit az életem tényeiből, amennyi szükséges a kontextushoz: ebből lett a nyomozati anyag. Magát a fikciósítás működését igyekeztem végigkövetni.

Melyik író volt a Nemre a legnagyobb hatással?

A jelenetezésre Roberto Bolaño, a szövegfelületre Szvoren Edina, a szerkezetre Freud.

Nevezhetjük terápiás irodalomnak?

Nem szeretném. Mindent lehet terápiásan használni, csak arra kell figyelni, hogy az irodalom nem tematikus és nem funkcionális: ha könyvet ajánlanék valakinek az élethelyzetéhez, az nem egy pont a helyzetébe vágó könyv lenne. Hanem olyasmi, ami kihozná az elakadásából. Aminek a távlata, ritmusa, szemlélete, logikája szerintem éppen jó irányba mozdítaná. Persze nem tudom, általában mi a jó irány. A könyv se tudja. Nem azért írtam, hogy gyógyítsam magam, de úgy alakult, hogy gyógyultam munka közben, és remélem, másokat is segíthet felkavarni és leülepíteni. Önnél történt ilyesmi?

Valóban felkavart, és még nem került szinte semmi a helyére. Hamar és nagy mértékig tudtam azonosulni az elbeszélővel. Álmodtam is a történetekkel, sok kérdést generált – magamhoz, másokhoz. Volt, amikor úgy érezte, abbahagyja, nem megy tovább?

Az nem volt kérdés, hogy befejezem. Az volt a fordulópont, és onnantól lett nehéz, hogy felmerült a publikálás. Már megvolt a kétharmada, amikor megmutattam Sipos Balázsnak, az egyik főszereplőnek, aki azt mondta: szokjak hozzá a gondolathoz, hogy ki kell majd adni. De hát ember! A te faszod alakjáról is szó van benne! Könnyed főbólintás: megtiszteltetés. Onnantól jöttek az összeomlások, nem magától az írástól, hanem a nyilvánossá tétel gondolatától. De akadtak úgynevezett technikai nehézségeim is. Például van olyan életszakaszom, amiből semmire nem emlékszem. Az életem középső tíz évéről csak mondatokat tudok mondani, érzékileg felidézni nem tudom. Ez meg is látszik a szövegen. Csak e-mailekből, sms-ekből, fotókból, chatfolyamokból és a fikciókezdeményeimből tudom összerakni az eseményeket.

Mit szólt a könyvhöz a másik férfi főszereplő, az álnéven szereplő Mikes?

Sokáig nem tudta elolvasni, attól félt, hogy megroppanna, ha ennyi általam leírt szóval találkozna. (Mikesnek súlyos mentális zavara van, a pszichológiai szaknyelv obszesszív-kompulzív zavarosnak mondaná, ő plágiumparának nevezi. Kiborul, rángatózik, ha olyan szavakat olvas, hall, amiket nem sokkal korábban ő maga is leírt, kimondott – K. V.) Végül akkor olvasta, amikor már szinte kész volt, vállalta volna a saját nevével, de én úgy döntöttem, magam miatt, hogy mégis átnevezem.

A szerelmi háromszög végkifejlete nem dől el az utolsó lapon. Lesz a Nemnek folytatása?

Nem, nincs hiányérzetem: a könyv az utolsó oldalon visszaér az első oldalra. Remélem, ezután már indulhatok onnan, ahová most megérkeztem. Megvolt a színpadi meztelenség, túl vagyok rajta. Tizenöt év alatt kinőttem a magánmitológiámat, ennek a nyitásnak a lenyomata is a regényem. Úgy, ahogyan én csinálom, csak olyasmiből lehet írni, ami közvetlenül érint, amit a bőrödön tapasztalsz. De az ember bőre idővel „kijjebb kerül”.

Kiderül a könyvből: gyerekkorában szenvedett attól, hogy betették a csodálatos-káprázatos-tehetséges kalitkába. Hogy ne kelljen szembesülnie az állandó, magas elvárásokkal és összehasonlításokkal, miért nem próbált teljesen más szakma felé fordulni?

Nagyon nehéz menet közben változtatni a röppályádon, átnevelni egy vágyökonómiát. Fölmerült, hogy lehetnék inkább agysebész, de semmi közöm hozzá. Ha elmennék az orvosira – ez most is vonz –, becsülettel igyekeznék, de előbb-utóbb valószínűleg ott is az írói munkámhoz gyűjteném az anyagot. Tehát azt figyelném, hogyan tudok mintát venni az orvosi képzésből mint közegből, ami általánosítható, sűríti, értelmezi a közös jelenünket.

Az is teher volt, hogy gyerekkorában a szülői írógeneráció nagyjai mindennapos vendégek voltak otthon?

Dehogyis. Érdekes, humoros felnőttek voltak, akik hamar egyenrangúként kezeltek, vagy jól játszották.

A kötetben mégis szinte csak negatív sztorik jelennek meg ezekről a felnőttekről. És a gyerekkorát magányosnak írja le.

A klasszikus (modern) irodalmi kultúra éppen elvesztette az erejét, a tekintélyét, a hitelét, és széthullott. Olyan jelenségek mutatták a pusztulását, mint például az én kamaszkori bohóckodásom. Nagyon védtelenek voltunk egymástól, az irodalmi nyilvánosság meg én. Bomlásterméknek éreztem magam. Jó tíz éve megnyertem egy írószépségver­senyt… Egy fiatalember összerakott egy random mezőnyt író és költő nőkből. Volt, aki már akkor – teljes joggal – kikérte magának, én sajnos nem mertem, mert hiába volt otromba és sértő az egész, visszatetszőnek éreztem volna tiltakozni: hisz nyertem. És mindennel így. Az irodalom menthetetlenül alárendelődött a szórakoztatásnak, a piacnak, és én sosem azon az oldalon álltam, ahova Elizabeth Bennet (a Büszkeség és bal­ítélet hősnője) állt volna. Jó, hogy már nem vagyok tizennyolc.

Miből élt a három és fél év alatt, amikor csak az írással foglalkozott?

Be kell vallanom, szégyenkezve és hálásan: van lakásom. Kaptam, nem én vettem. Egy nap egyszer eszem, nem járok bulizni, amennyit dolgozom, abból kijön a rezsi. Karácsonyra éves Budapest-bérletet kapok. Szeretek úgy élni, hogy alig legyen fogyasztásom, a tárgyak nem kötnek le, ha utazom, hetekig élek egy retikülből.

Mit adott, amikor befejezte a Nemet? Magabiztosságot, szabadságérzetet, megkönnyebbülést?

Ilyesmiket. És magának az írásnak van egy jóleső mazochizmusa. A takarítás élvezetéhez tudnám hasonlítani.

+1 KÉRDÉS
Mire készül most?

Regények írására, fordítására, filmezésre. És úgy néz ki, íróképzést indítunk Szőcs Petrával, Németh Gáborral és Szvoren Edinával a Freeszfén.