- Csabai László: A csendes don (nem Solohov)

Don Torres erre az irtózatos augusztusi melegre nem számított. A farkasordító orosz hideget emlegették a braunsteini kiképzésen. Meg is kapták. Mínusz harmincöt fok volt tavaly decemberben és idén januárban. És tényleg ordítottak a farkasok. Azért erre sem pont így számítottak. Mínusz harmincöt fok, rendben, de ők, német meg spanyol tisztek a leningrádi Hotel Európában konyakoznak, és indulókat fújva köszöntik az újévet. Állítólag a Führer már ki is küldte a meghívókat. Ám abban a szállóban még most is az oroszok szükségkórháza van. És Moszkvát sem sikerült bevenni a német–spanyol csapatoknak. Azért elég mélyen benyomultak a vörös ördög testébe. Ha csak az Urálon inneni részt nézzük. Mert az Orosz Birodalom úgy alapvetően végtelen. Alig hihető, hogy valaki el tudná teljesen foglalni. Ők mégis azért vannak itt.
A filmhíradókban azt mutatják, hogy a bolsevista igától megszabaduló orosz nép ujjongva köszönti a Wehrmachtot és a vele szövetséges spanyol önkénteseket, a Division Azult. Don Torres tudja, hogy ez nem igaz. A nép reménykedve, de még inkább aggódva vonul a főtérre megbámulni a német haditechnikát és az idegen katonákat. Néhány kézfogás, vállveregetés, mosoly, kattanó fotóapparátok, a helyi pártbizottság és a kolhoz vezetőinek összefogdosása és kivégzése. Aztán a sereg továbbvonul. Némi helyőrség marad. Nekik kell beszedni a parasztoktól a községre kivetett jószág- és gabonaadót. A parasztok pedig igyekeznek mindent elrejteni. Ahogy tették a bolsevikok és a cár idején is.
Don Torres belép egy rozoga gerendaházba. Izbának nevezik ezt. A sarokban szentkép és mécses. Kicsiny ablakok. Az ablakszemekben az üveg papírcsíkokkal megerősítve. Amikor Leningrádban összedől egy bérpalota, olyan rengéshullámokat kelt, hogy ötven kilométeres körzetben betörnek az ablakok, ha nincsenek leragasztva.
A család az asztalnál ül. A nagyobbakon német katonai egyenruha. Lövészárokásásért cserébe az orosz civileknek meg van engedve, hogy az elesett Wehrmacht-közkatonák ruháit elvigyék maguknak. Persze csak miután letépték róluk a parolit. A hat kölyök meztelen. És förtelmesen koszos. Don Torres ecetszagot érez. Az erjesztett korpa itt az ecet. A levesbe teszik. A leves a ­borscs. Répa, cékla és minden zöld holmi, ami terem a kertben és nő a patak mellett, az út szélén. Nyilván őrködött az egyik kölyök, így tudtak gyorsan elpakolni az asztalról. De hova? A szobában nincsenek bútorok. Az ágyak helyett egy-egy halom szalmát terítettek szét. „Kezdjem el feltúrni ezeket? Lehet levest szalma alá rejteni?” Don Torres, akárcsak a civilek, folyton éhes. A Wehrmacht hadtáp-igazgatósága látja el a spanyolokat. Reggelire húsz deka porló feketekenyér van. Ebédre dörgemüz, ami szárított zöldségből készült leves. Rosszabb, mint a legsoványabb borscs. Estére konzervet kapnak. A német konzerv disznózsír egy kis bőrrel. Az import magyar konzerv színhús. De kevés egy napra. Éheznek a németek, éheznek a spanyolok, éheznek az orosz parasztok. Legjobban azonban a Leningrádban rekedtek éheznek. Orosz és angol gépekről kétszersültet dobnak le nekik. Megrohanják a zsákokat és felfalják a tartalmukat, hiába lövi őket ezért az NKVD. És falják a gépzsírt, a tapétaragasztót, a városi díszfák virágait, leveleit is. Don Torres tudja ezt, mert egyes civilek, nem tudni, miként, átjárnak a blokád frontvonalán.
„Miféle nép ez az orosz?” – kérdi magától don Torres, ahogy ezt a családot nézi. A németek szerint szolganép, valahol az árják és a zsidók közt helyezkednek el. A spanyol hivatalos felfogás szerint felszabadulást váró elnyomott keresztények. De don Torres sok szentsarokban a Megváltó, Mihály arkangyal és a Szentháromság ikonja mellett ott látta Sztálin fényképét is.
Don Torres Valladolidban született. A boldog városban, ahol ötszáz évvel korábban világra jött Torquemada, a hit rettenthetetlen védőpajzsa, a pogányok könyörtelen ostora. Don Torres szülőhelye egyetemén szerzett orvosi diplomát. Kedvenc tanára Antonio Vallejo-Nájera volt, aki a kor legfejlettebb német pszichiáterei nyomán oktatott lélektani alapismereteket és pszichopatológiát. Útjuk 1924-ben elvált. Vallejo a hadsereghez került. Az újoncok pszichés alkalmasságának vizsgálatával foglalkozott. Don Torres egy madridi közkórházba került. Tizennégy évvel később találkoztak ismét. San Pedro de Cardeña kolostorában. A polgárháború még nem fejeződött be, de a kolostort a francoisták már átalakították koncentrációs táborrá.
A Wehmachtnak két csodafegyvere van:
Az egyik Rökk Marika. Ez az imádni való táncos-színész-humorista-énekes-füttyművész esténként megjelenik a tábori mozi vásznán, a Körhinta, a Táncoló szív, a Forró vér vagy a Vadrózsa főszereplőjeként, és a zsidólikvidálásba, lövészárokharcba, bajtárselhantolásba, fegyveres rekvirálásba, partizánüldözésbe belefáradt német katonáknak újból megjön az életkedvük. Sőt! Az orosz parasztok együtt bámulják velük a budapesti (de Kairóban született) tüneményt.
A másik a Panzerkampfwafen IV. Vagyis a Tigris tank. Mivel tűrhetetlen a front megmerevedése Leningrádnál, a Führer ide küldte a gyártószalagról lekerülő első sorozatot. Ez az itteni most éppen pihen, ami jó alkalom, hogy a pihenő német kamerádok lefényképeztessék magukat előtte. Mindegyik két képet készíttet. Az egyiken ő van és a tank. Ez megy haza a családnak. A másikon ő van, a tank meg egy helyi orosz parasztlány. A németek megvesznek az orosz lányokért.
A tisztikar elnézi ezt a méltatlan rajongást.
A szoldátok pedig úgy gondolják, a szappan, a sajtkonzerv, pótkávé, amit maguktól megvonva adnak a bárisnyának, szerelmük bizonyítéka. Az orosz lányok úgy gondolják, kurvaságuk bizonyítéka.
És most egy német tizedes lép a kamera elé, kézen fogva párját, egy városi ruhás tanítónőt. Aki terhes. És a pár olyan szeretettel néz egymásra, amivel don Torres nem tud, mit kezdeni.
Vallejo professzor a rendszerezést-katego­rizálást legfontosabbnak tartó porosz Emil Kraepelin követője volt, természetes hát, hogy mielőtt elkezdte volna a cardeñai táborban összegyűjtött itthoni és nemzetközi lázadók módszeres pszichopatológiai vizsgálatát, csoportokba sorolta őket: anarchisták, feszületre lövöldöző istentagadók, antifasiszták, republikánusok, demokraták, liberálisok, katalán nacionalisták, baszk nacionalisták. És természetesen a kommunisztoidok. Akiket még három alcsoportba sorolt: marxisták, kommunisták, idült bolsevisták. Vallejo tudta, ezek egymástól is sokban különböznek, például a demokraták elhatárolják magukat a kommunistáktól, az anar­chis­ták pedig minden más irányzattól, mégis úgy vélte, ha valaki a spanyol haza, a spanyol katolikus egyház, a spanyol nyelv és a spanyol király (vagyis, mivel a király lemondott, helyette a caudillo) tekintélye ellen lázad, arról joggal feltételezhető testi-lelki degeneráció.
A kikérdezéses és biometrikus vizsgálatokkal eltöltött hat hónap után Vallejo és don Torres az alábbi megállapításokat tették: 1. A spanyol származású amerikaiak intelligensebbek, mint az angolszász amerikaiak. 2. Minden politikailag elfajultnál magas, de a kommunisztoidok között a legmagasabb az istentagadók aránya. 3. Az istentagadók intelligenciája átlag alatti.
Ezek az eredmények tudományosan megerősítették a világot nyitott szemmel figyelők feltételezéseit. A nagy áttörés azonban elmaradt. Vallejo azt szerette volna igazolni, hogy a politikai deformitás testi-fiziológiai deformitással is együtt jár. Ehhez meg kellett volna nyitni a koponyát, hogy elvégezhessék az agyállomány közvetlen-empirikus és szövettani vizsgálatát. Valaki azonban kijuttatta a tervet a táborból, mire az angol és főleg az ír külügy tiltakozni kezdett. A koponyalékelésekből nem lett semmi. Így mindössze annyit sikerült Vallejónak és don Torresnek megállapítania, hogy a hosszú, hegyes orr és szőrös fül együttes előfordulása esetén a férfiakban feltűnően megnő a forradalmi ideológiákra való fogékonyság.
Vallejóék külön vizsgálták a lágerbeli nőket. Arra jutottak, hogy mivel bizonyított: a nők lelkileg, értelmileg és erkölcsileg fejletlenebbek a férfiaknál, elbukásuk is érthető (a forradalmárkodó nők minden bűnt elkövettek, amit a férfiak, de ezeken felül még hullagyalázók és kannibálok is akadtak köztük), s ez a veszély a jövőben is fennáll.
Vallejo és don Torres javaslatára a lágerben átnevelő zászlóaljakat hoztak létre. Az ide beosztottak jobb ellátást kaptak, cserébe előadásokat hallgattak a spanyol nemzet dicsőséges múltjáról, és francóista indulókat énekeltek. A kutatók az újabb vizsgálat után úgy vélték, a férfiak 19,83%-ánál, míg a nők 22,67%-ánál érdemes az átnevelést folytatni.
A GH-s tiszt kiált don Torresnak. Az odamegy hozzá, és átvesz egy levelet. Leül a tiszti sátor előtti lócára, elolvassa.
– Jó hír? Rossz hír? – kérdi tőle Pedro atya, a tábori lelkész.
– Hát…
– A feleségétől?
– Tessék? Nem.
– Hát kitől?
– Tessék?
– Don Torres, maga igazán szófukar. Mindig csak hallgat, és ha kérdezik…
– Bocsásson meg, atya! Vallejo professzor írt. Sürget, hogy kezdjem el koponyaperforációkat. Itt van bőven vörös partizán, akiket a németek amúgy is kivégeznének.
– Az agyban akar turkálni?
– Vallejo professzor feltételezi, hogy a kommunisztoidoknál az agykéregben lévő tumor okozza a politikai elfajulást. Vagy a frontális lebenyben lévő.
– Brrr…
– Látom, maga nem hisz ebben.
– Nem bizony. Az ördög megtalálja az utat bárki lelkéhez, ha az nem eléggé állhatatos az imában. Nem kellenek neki ehhez daganatok.
– Önnek is érkezett valami?
– Igen. A püspök úrnak üzentem, hogy nem tudom kiszolgáltatni az oltáriszentséget, mert elfogyott a bor, amit itt lehetetlen beszerezni. Erre küldött egy doboz mazsolát. Ugyanis szükség esetén bármilyen szőlőtartalmú ital felhasználható miseborként. Pár szem mazsolát elkeverek vízzel, és már nincs akadálya a szentáldozásnak.
– Ez igazán jó hír.