Elfogynak lassan a lekvárok a spejzból, pedig nem volt belőlük kevés. Kezdtük az eperrel, a málnával, a meggyel, folytattuk a szederrel, barackkal, áfonyával, és majdnem befejeztük a szilvával, fügével, birssel, mikor izgalmas receptre bukkantunk egy régi szakácskönyvben: lám, némi citrommal és naranccsal megbolondítva akár tökből, cukkiniből és sütőtökből is készülhet édes csemege.
Gyerekkorunkban a vajas-lekváros kenyér afféle desszertként és kalóriabombaként is működött: hétköznapokon ritkán akadt sütemény, ilyenkor könnyű volt a fogócska vagy bújócska szünetében leszelni egy karéjjal, megkenni, megenni, és rohanni tovább. Emlékszem, hogy rácsodálkoztam aztán a napköziben először kapott „hitlerszalonnára” ami afféle kemény, szeletelhető lekvár volt. Hivatalosan gyümölcsíznek nevezték, de a szó mindkét összetevője hiányzott belőle, a gyümölcs is meg az íz is. Így aztán rendre ott maradt a tányéron, mi meg hazafelé nagyanyánknál kárpótoltuk magunkat a zománcos cserépbödönből kikotort igazi szilvalekvárral.
Nemcsak azért nézzük hát tavasszal árgus szemekkel a kipattanó rügyeket, hogy vajon lesz-e elég alma, körte, naspolya az asztalunkon, de azt is mérlegeljük: a sajátunkból főzünk majd lekvárt, vagy kutatni kell a piacon rendes alapanyag után megint. A sárgabarack igazi mimóza ebben a sorban. Hat éve ültettük el, azóta dédelgetjük, babusgatjuk, vigyázzuk ágait, de még egy fia gyümölcsöt sem szedtünk róla. Nem tudjuk, illatosan savanykás vagy mézszerűen édeskés lenne pompásan szétomló húsa, s főzhetnénk-e puhává héjával együtt, mert bizony azt leszedegetni nincs türelmünk. Az első kibújó rózsaszín virágoknak úgy örülünk minden évben, mintha egész orchidealigetet kapnánk ajándékba. Ám hiába a pompa, a szín, a buja illat, a csintalan március végi, április eleji fagyok mindig barnára csípik a védtelen szirmokat, utána pedig már csak a levelek zöldellenek egész nyáron haszontalanul. Idén már azt terveztük, kivisszük a hősugárzót, ha mínuszba fordulnak a hajnalok, vagy faszenet izzítunk, azt tesszük vaslábasokban a fa alá, netán kiürült terményes zsákokat húzunk a virágokban bővelkedő ágakra, hisz mégiscsak jó lenne tudni, milyen sárgabarack terem a kertünk közepén. Szándékainkat tett nem követte, így aztán megint úgy ébredtünk egy reggelen, hogy jaj, lefagyott megint, nincs mit tenni, ugrott a saját gyümölcs.
Hanem aztán a rozsdálló szirmok közül mégiscsak előbukkant előbb egy apró, zöld félgömb, gombostűfejnyi, aztán már ujjbegynyi, majd eltelt pár nap, s a kis golyóból ovális forma lett, bájosan selymes, hamvas külsővel. Úgy tűnik, a természet ennyi év után kárpótol végre, még ha csak azzal a tíz-tizenöt, remélhetőleg öklömnyi méretűre növő darabbal is, aminek kezdeményeit összeszámoltuk az ágakon. Ennyiből sok lekvár persze nem lesz, egy üveggel sem talán. De mégis, ez a kicsi, ez a kevés is erősíti a reményt, hogy lehet a „nincsből” van, a rosszból jó, s a vágyakozásból ajándék.