Pár hete kimentem a magyarországi holokauszt áldozatainak emlékét ébren tartó Eleven Emlékmű rendezvényére Budapesten.
Az Eleven Emlékmű a Szabadság téren álló, történelemhamisító giccsszobor ellen tiltakozó civilek évtizedes akciósorozata. “A német megszállás áldozatainak emlékműve” az ártatlan Magyarországra, azaz Gábriel arkangyalra lecsapni készülő náci birodalmi sassal azt sugallja, mintha Magyarország makulátlan, a magyar állam és nép teljesen tiszta maradt volna 1944-45-ben és a vészkorszakhoz vezető úton. Mintha a magyar állam nem fordult volna szándékosan a saját állampolgárai, honfitársaink ellen. Mintha a magyar állam apparátusa nem játszott volna aktív és agilis szerepet 600 ezer férfi, nő, és gyermek meggyilkolásában.
Tíz éve áll a hazug giccs a téren. És tíz éve folyik ugyanott az ellenállás a mai rezsim becstelen emlékezetpolitikája ellen. Tíz éve él az Eleven Emlékmű. Idén március 23-án erre az évfordulóra emlékezett néhányszáz egybegyűlt a Szabadság téren. Beszédeket mondtak költők és írók, daloltak a zenészek, az erkölcsös emlékezetpolitika mellett érveltek a szónokok, nemes alkotásokat mutattak be a művészek. Szó esett a nemzedékeken át máig öröklődő családi traumákról és a hazánkból kiradírozott, ma is hiányzó legpolgárosultabb társadalmi rétegről.
Miközben a tömeg - benne idős holokauszt túlélők – a vészkorszak hiteles emlékezetéről és a nemzeti felelősségről cserélt eszmét, megjelent a téren Orbán Viktor. Szétfutott a hír hamar: itt van a kormányfő! Egy demokratikus országban a miniszterelnök természetesen a holokausztra emlékezők közösségéhez igyekezett volna.
Orbán azonban ügyet sem vetett az egybegyűltekre. Ehelyett a tér sarkán a veje, Tiborcz István tulajdonában álló, Michelin-csillagos luxusétterembe húzott be, ahol propagandaminiszterével, Rogán Antallal tárgyalt. Később jóllakottan együtt ültek mikrobuszba. Előtte Orbán jó távolról, testőrök gyűrűjében, zsebre dugott kézzel annyit vetett oda egy újságírónak (a Rogánra és az eltüntetett ügyészségi bizonyítékokra vonatkozó, alapvetően alkotmányossági kérdésre): “Én a miniszterelnök vagyok. Tévésorozatokkal nem foglalkozom.”
Ennek a jelenetnek minden eleme elképzelhetetlen, sőt felfoghatatlan volna egy demokráciában. Elképzelhetetlen, hogy a) a főváros főterén nyíltan történelemhamisító 1944-45-ös emlékmű álljon; b) a miniszterelnök rá se bagózzon a téren a holokausztra emlékezőkre; c) a miniszterelnök veje az ország egyik százmilliárdos oligarchájává növekedjen, amióta feleségül vette a kormányfő lányát; d) a miniszterelnök a saját, gyanús körülmények között meggazdagodott veje éttermében tárgyaljon miniszterével (és persze a politika felelősség alóli kibújásról); e) egy demokráciában egyszerűen nem léteznek propagandaminiszterek, főleg nem titkosszolgálatokat felügyelő propagandaminiszterek; f) ahogyan Orbán zsebre dugott kézzel, jópofáskodva, foghegyról válaszol egy alkotmányossági kulcskérdésről, távolról kiabálva testőrei mögül; g) amit a közügyekről a köz érdekében kérdező újságírónak öntelten odaböffent.
A Szabadság téri jelenet a rezsim lényegét mutatta. Maffiakormány, mélyállam, a néped megvetése. Cseppben a tenger.
A szerző szociológus, a Koppenhágai Egyetem Kommunikáció Tanszékének docense.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.