Természetes, hogy az egyes választás előtt megfogalmazott kampányszlogenekkel a pártok az egyszerűségre és közérthetőségre törekednek. A szerdai horvát parlamenti választás előtt például ilyen üzenetek hangzottak el: „Áradnak az igazság folyói”, „Kelj fel és maradj”, „Képzelj el egy másik Horvátországot”.
A magyar kormánypárt olyan üzenetekre épít, amelyek primitivizmusa felülmúlhatatlan. S ezt az európai parlamenti és az önkormányzati választás közeledtével is megtapasztalhatjuk. Illetve a Fidesz mintha csak az előbbivel foglalkozna: miniszterelnökünk úgy érzi, már rég kinőtte Magyarországot, az ő terepe Európa, majd ő irányítja a jövő Unióját. Március közepéig ezért az „elfoglaljuk Brüsszelt” mantráját ismételgették, kormányfőnk Facebook oldalán napjában többször is előkerült ez a nehezen értelmezhető üzenet. Egy „békepárti” kormánytól mindenesetre elég visszásan hangzik ez a militarizmust idéző jövőkép. Március második felében azonban már egyre kevesebbszer riogatta Brüsszelt az EU egyik legszegényebb országa. Egyrészt vélhetően azért, mert itthon ég a ház, mind többen pártolnak el a Fidesztől, a gazdaság romokban hever, s most a választás előtti osztogatásokra sincs pénz. Másrészt bizton kijelenthetjük: szó sem lesz Brüsszel elfoglalásáról, a populista erők nem kerülnek többségbe a következő EP-ben. Harmadrészt pedig kedden jól láthattuk: Brüsszel bevételére tett kísérletek a visszájára sülnek el.
Ezért változtatni kellett a kampányszlogenen, ami most így hangzik: „háború vagy béke”. Kétségkívül ütős megfogalmazás, de ennek értelmezhetősége is komoly fejtörést okoz: tehát az Európai Néppárt, a szociáldemokraták, a zöldek, a liberálisok, de akár Giorgia Meloni párszövetsége háborút akar? Egyáltalán ki akar békét? A szélsőbal és a szélsőjobboldali Identitás és Demokrácia? Az alapvető mondanivaló nyilván az akar lenni, hogy aki itthon a Fideszre szavaz, az a békére voksol, aki nem, az a háborúra. Ez egyszer, két éve már bejött, most viszont aligha fog, mert már sokan belátják: 2022-ben átverték őket.
A Fidesz frakcióvezetője szintet lépett azzal a kijelentésével, amely szerint „nyolcvan éve nem járt német hadsereg olyan közel Moszkvához, mint ma”. Olaf Scholz kormányát azzal vádolni, hogy belesodorja Európát a háborúba teljes képtelenség. A kancellárt saját koalíciós partnerei is bírálják amiatt, mert nem hajlandó Taurus rakétarendszert küldeni Ukrajnának. De a frakcióvezetőtől nem várhatjuk el, hogy eligazodjon a külpolitika labirintusában.
Az azonban a háborús riogatás közepette különösen feltűnő: azután, hogy Irán megtámadta Izraelt, a kormány most nem állt látványosan Benjamin Netanjahu kormánya mellé. Nem hangoztatta a zsidó állam jogos önvédelmét. Miért is? Még emlékezhetünk arra, hogy a Hamász tavaly októberi terrortámadása után Szijjártó Péternek épp az iráni külügyminiszterrel sikerült egyeztetnie. Tehát egy háborúpárti diplomatával. S akkor nem is szóltunk arról, hányszor igyekeztünk az agresszor Oroszország kedvében járni, hányszor udvaroltunk az oroszok háborúját segítő Kínának. Akkor ki is áll a béke pártján?