Elöljáróban a lényeg: drukkolok Magyar Péter mozgalmának, noha eszem ágában sincs rá szavazni az EP-választáson. Nem ellenséget látok benne, egyelőre nem is szövetségest (ezt ő sem akarja), de lehetőséget. Stefano Bottoni szavaival „nem Messiást, de a változás katalizátorát”. Aki nem olyan világot akar, mint én, de olyat, amelyben értelmesebben lehet élni és politizálni. Szívesebben lennék az ő ellenzéke, mint Orbán Viktoré, mert utóbbi levegőt sem hagy az ellenzékének, így a változásnak sem.
De előbb a címről:
Magyar Péter tényleg csodaszerűen, üstökösként tört be a mozdulatlan, befagyott magyar politikába, de nem speciálisan magyar csoda. Ám nálunk nagyobb sötétségen, nagyobb villanásokkal kellett áttörnie, mint régióbeli társainak.
Igaziból mégsem csoda kellett a feltűnéséhez, hanem a tehetségén és a kedvező pillanaton túl egyszerre két betöltendő rés a politikai piacon. Az egyiket az ellenzék hagyta, mert részben önhibájából, részben azon kívül, növekvő reménytelenség és bizalmatlanság vette körül.
Ha Magyar csak ebbe tört volna be, ennek a Fidesz akár örülhetne is. Erre utalnak Deutsch Tamás jóslatai a mindennél fényesebb fideszes győzelemről, vagy a csapdába került Gulyás titokzatos szavai a Kormányinfón: ha ő állna a Magyar-jelenség mögött, akkor egyszer még nagyon hálásak lennének neki.
De betört egy másik piaci résbe is, és ez már korántsem kedvező a kormánypárt számára. A Fidesz által üresen hagyott foltra: a hiányzó demokratikus konzervatív erő helyére, amit nyugaton erős polgári pártok töltenek be. Magyar egy ilyen pártot szán a sokszínű ellenzéki tábor vezető erejének. Ezért kampányol a „se Orbán, se Gyurcsány” jelszóval, amellyel az ellenzék egy részét is eltalálja. Nem véletlen, hogy a kormánykritikus táborból elsősorban a hasonló megfogalmazással élő Momentum, a Kétfarkú Kutya Párt vagy a Budapest tekintetében szintén harmadik erőt kereső LMP szavazóit éri el.
Visszavenné - helyesen - a „nemzet” ethoszát, érzelmi kötőerejét, szimbólumait a Fidesztől. De fölveszi a földről a Fidesz már elhajított kellékét, a „polgár” ideavilágát is.
Hogy ez aggasztja a kormánypártot, az nyilvánvaló. Még Bayer Zsolt sem talál szavakat, csak a kevéssé fantáziadús „takonygerincűre” futja. A Hír Tv másik jelese Simicskától plagizálva „igazi gecinek” nevezi. Már várom az „M1G” jelszót. A Magyar Hírlap szerint „azonnal összefeküdt Gyurcsánnyal”, ami, ha igaz lenne, elég viharos ágyjeleneteket feltételezne. Ha már ágy, Bohár karikatúráin a gyermek Magyar az ágyikójában Demszkyről álmodozik. Menczer Tamás kivágja az aduászt: Magyar női napszemüveget hord. (Jesszus! Biztosan átoperáltatta. Legalább a szemüvegét, de előbb-utóbb saját magát is. Meg kéne nézni, kik ólálkodtak az óvodája körül.) De ha férfi, ha transz, egy biztos: Magyar „baloldali, háborúpárti politikus”.
Természetesen nem háborúpárti, de jobban örülnék, ha világosabb álláspontja volna az orosz-ukrán háború ügyében, amely mégiscsak a legnagyobb téttel bíró világküzdelem, és kifejtené, milyen béke mellett teszi le a voksát. De érteni vélem, hogy Orbánék mindenkit leháborúpártizó, hülyítő propagandája után nem nagyon akar ebbe belemenni.
Annak pláne örülnék, ha baloldali lenne. Nem az. Eltérnek a kívánatos európai szövetségről való elképzeléseink is. De ez értelmes vita lehet. A meglepett ellenzéki pártoknak sem a durcát kellene bevágni, hanem erről felnőtt módra vitatkozni, rámutatva a belpolitikai programok közös pontjaira is. Kár megsértődni, hogy ezeket az ellenzék már mióta mondogatja. Nem volt sajt a szánkban, amit kiénekelhetett volna. Igazunk volt, de kellő erőnk nem.
Számos elemzés rámutatott már a régió hasonló szereplőire: a semmiből feltűnő, gyors népszerűséget szerző politikusokra: a szlovák Matovicra, a szlovén Golobra, a cseh Babisra, a bolgár Trifonovra, vagy akár Zelenszkijre. Volt köztük, akiből miniszterelnök lett, volt, akiből hamar kiábrándultak, és ezzel éppen megágyazott volt ellenfelei visszatérésének. Mindegyik a teljes politikai elit ellen lépett fel, magát az egész „nép” vezérének tekintve.
Akár populistának is nevezhetnénk őket. Csakhogy vannak pillanatok, amikor tényleg különböző néprétegek, politikai, világnézeti csoportok (a „nép”) fognak össze. Nem tartanak sokáig, de olyankor fontos szerepük van. Ezek a történelem „népfrontos” pillanatai. Magyarországon ma ilyesmire van szükség.
Nem tudom, Magyar Péter lesz-e az, aki hozzásegíthet ehhez. De nagy baj volna, ha mozgalma gyorsan kipukkadna, mert akkor még inkább megkövesülne a reménytelenség, a politikai letargia.
Elsősorban azért drukkolok neki, hogy ezt elkerüljük. Másodsorban azért, mert látjuk a számokat: a baloldal, ahová tartozom, egyelőre kevés a változáshoz. Amit érdemes végiggondolni, az a kétfázisú rendszerváltás forgatókönyve. Előbb egy népfrontszerű mozgalom, a kormánypártból jó vagy rossz okból lehasadókat is magához vonzva. Ez akár egy konzervatív vezetésű kormányt is hatalomba emelhet. Amelyik a monolit politikai rendszert lebontva megnyitja a valódi versenyt.
Na, ez az a rendszer, amelyben már nyugodtan lehetek Magyar Péter ellenzéke is.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.