A hírek szerint egy orosz szuperdiszkont áruházlánc érkezhet hazánkba, amely Európában egyébként már jelen van. Hasonlóak vannak már itt is, különböző sikerrel működnek, és láthatóan nem is veszteségesek, mert ha azok lennének, ismerve a tőke és a megtérülés alapvető szabályait, nemigen maradnának itt. A tőke, a befektetés nem szociális, karitatív intézmény, hanem piac és profit orientált. Talán még van, aki tudja.
Az ígéret szerint az új lánc árképzése igencsak baráti lesz: mintegy 20 százalékkal olcsóbban tervezik adni a portékákat. Mihez képest? Igen, mindegyik így indult, ami azért felvet néhány gondolatot. Nyilvánvaló, hogy minden lánc olcsón szeretne beszerezni, és illő (illetlen) haszonnal továbbadni. Igen ám, csak a hazai termelők már így is borotvaélen táncolnak, főleg ami a zöldség, gyümölcs ágazatot illeti, de a hús sem kivétel. Lásd pl. az évenkénti dinnye cirkuszt. Nos, akkor jön a termeltetés a mediterrán vidéken, esetleg Észak-Afrikában. Arrafelé annyira olcsó minden, hogy még szállítással is megéri. De itthon miért nem éri meg?
Továbbá felvetődik a kérdés, milyen minőségű árukat tudnak ennyire kedvező áron kínálni, hiszen elsősorban az átlagos és az átlag alatti jövedelműeknek szánják a láncot. Ilyen polgárból azért van bőven, ne szerénykedjünk. Bőséges, nagy piac - sajnos. Csakhogy éppen a legszegényebb vidékeken már a legkisebb boltok is lehúzták a redőnyt, és csak remélni lehet, hogy nem a minősíthetetlen minőség lerakóhelye lesz a falu nyomora. A szegénységben elért dobogós helyezésünk bizonyító erejű.
Min tud egy boltlánc takarékoskodni? Elsősorban a személyzeten és annak terhein. Azután a polcokon, a berendezésen, pontosabban a gondolákon. Marad a dekoratív raklap, az ízléses kartondoboz. Továbbá az épület minőségén: nem kell csilivili, díszkivilágított, reklámtáblás, hangosbeszélős helyiség, elég egy kipofozott hangár. Persze minden előírás csak drágít, amit a célközönség fizet meg. Ezek után már csak azt kellene tudnunk, hány milliárddal támogatjuk a nevezett lánc megtelepedését.
Az igazán érdekes egyébként az, hogy Belgiumban - aminek ugyebár Brüsszel, az elátkozott Brüsszel a fővárosa - a nevezett orosz üzletlánc átmeneti zavarok után újranyitott, szankciók ide vagy oda. Vajon kivált-e valamilyen reakciót a nemzetközi közösségben, ha nálunk is valóban megnyílnak az orosz boltok? Tanulságos az is, hogy némely vezető kormányzati tisztviselő mostanában feltűnően sokat foglalkozik a "fűszeresekkel". Hangosan, vagdalkozva, illetlenül, udvariatlanul. Aztán pedig látványosan csodálkoznak a reakción. Vajon a „fűszeresek” helyett jönne az orosz lánc? Kell valakinek a meglévő országos bolthálózat? Mi az igazság?
Legyen egy újabb üzletlánc, jöjjenek, osztódjon tovább a piac, csakhogy sok mindenből már rég nem vagyunk önellátóak. Ezt a kereskedők is biztosan tudják. Hol szerzik be az árut? Vélhetően jön az orosz termék, ami eredendően olcsóbb előállítású, mint Európában bárhol. Vagy itt termeltetnek és dolgoztatják fel az alapanyagot? Mert ha igen, akkor nemigen lesznek olcsóbbak másoknál. A közgazdasági környezettel kellene tehát végre valamit kezdeni, világossá tenni, mi versenyzik mivel.
Innentől viszont végképp nem sok értelme van a szankciókról beszélni: olyan ez, mint amikor a legvadabb szocialista időkben is szép csendesen ment a kereskedelem a dekadens, rothadó nyugattal. Az üzlet persze a legtöbbször felülírja a politikát, főleg a tehetségtelen, a rebellis fajtát.
Mindent egybevetve természetesen az lenne a jó, ha a magyar termelőktől vásárolnának, de a túl kedvezőnek tűnő kalkulus felveti annak veszélyét, hogy a túlárazott, túlkomplikált, túladóztatott, túlságosan elkedvetlenített, túl tisztességtelenül működő rendszerben a maradék termelő is azt mondja majd: ennyi volt. Megy a zöldmezős gyárakba vagy Ausztriába, Angliába dolgozni. Ideje lenne hát, hogy használható vezetők használható, működő programokat hirdessenek meg, mert három évtizeden keresztül csak a pénzt költöttük mindig valamire, tényleges agrárkoncepciók nélkül.
Mert nem a különböző kereskedelmi cégek, láncok ellen protestálok, jöjjenek, bővítsék a választékot, a kínálatot, elsősorban olyan termékekkel, amelyeket itthon nem tudunk előállítani. De akik beengedik őket, azok mikor értik meg végre, hogy a hazai termelőket kell helyzetbe hozni? Meddig kell még ezt papolni? A szántunk, vetünk, betakarítunk, itt-ott feldolgozunk ma már nagyon kevés. Esetleg ha a termelő és a fogyasztó érdekei felől közelítenénk meg a kérdést és nem a befektetői oldalról, pláne nem az egyéb érdekek felől, biztosan többre mennénk.
A szerző agrármérnök.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.