Vasárnapnak nyílik a vöröslő kapuja. És aztán bezár, marasztal. Él valahol egy vasárnapi túrázó, konyhában teszi le a hátizsákját, és megjöttem, mondja magában. Több hetet már nem. De meghalni sem. Továbbmenni sem. Hogy miért nem vasárnap indulunk el. Ha most nem szólalsz meg, hallhatod, hogy hetet üt odakint a harang. Valahol már panírozzák a karajszeleteket. Kövér répák bugyognak a húsleves zsírkontinenses tükrén. Miért nem lehet kibérelni egy vasárnapot? Lepakolni a cuccainkat ott, mint egy amerikai motelben. Máris este van. Mert talán az időnek nincs helye, csak tűnte? Mindig is vissza akartam fordulni a vasárnapból. Ebben a hétben még rejtőzik egy garázs, polcokkal. Hol a villanykapcsoló, itt van. Csapágyak, forgatható, de már mozdulatlan alkatrészekkel. Az alagsorban laknak a régmúlt napok. Rám néznek, és meg szeretnének javítani. Mennyi arca van egy hétnek. Kis- és Nagymagyarország alakú rántott húsok és hősök. Nem menti meg ezt a vasárnapot semmilyen forradalom, semmilyen nyugalom. Fellépcsőzöm a hetedik emeletre, ide csak azok küzdik fel magukat, akik itt laknak, vagy ide jönnek vendégségbe. Lezuhant lift az elmúlt hét. Belesek az aknába, és onnan néznek fel rám elárvult kölykök. Egykor mi voltunk azok, akik hittek egy sokkal vérpiroslóbb vasárnapban. A fű legalább nem nő már októberben. Jönnek a ködfüggönyös, lassú találkozások. Vasárnap. Ha hét életem lenne, most múlna el mind.
