Az ellenzék megítélését illetően lényegében az a képlet ismétlődik, amelyről Hannah Arendt ír A totalitarizmus gyökerei című művében. Meggyőző fejtegetése alapján az antiszemitizmus nem akkor erősödik fel, amikor a zsidó tőkének valóban komoly befolyása van, hanem amikor veszít pozíciójából, azaz politikailag meggyengül. Akkor teszik felelőssé mindenért, és lázadnak fel kíméletlenül ellene, amikor már alig felelős valamiért, mert kiszorulóban van a hatalomból.
Mivel azonban egyelőre sem fizikai megsemmisítés, sem elszegényedés nem fenyegeti a hazai parlamenti ellenzéket, fölösleges gesztus lenne túlzottan mentegetni vagy lelkesen kiállni mellette.
Az MSZP-nek és az SZDSZ-nek komoly felelőssége van az orbáni NER kialakulásában és megszilárdulásában. De a valóban súlyos hibákat nem most, hanem még potens állapotban követték el a liberális polgári demokrácia vezetői. 2006-ban és még inkább 2008-ban nem ismerték fel, hogy kritikus helyzetben ragaszkodnak a hatalomhoz, ami kritikus hitelvesztéshez, a Fidesz kétharmados győzelméhez vezetett.
Majd 2014-ben a szocialisták nem fogadták Bajnai Gordont az ellenzék vezetőjének, ők akartak visszatérni. Említhetnénk még, hogy nem tudták háttérbe szorítani (lényegében pótolni!) a társadalom nagy része szemében bűnbakká vált Gyurcsány Ferencet, aki képtelen volt belátni ballépéseit, és visszavonulni hosszabb időre a politikai élettől, de utóbbi már részletkérdés.
Mert a Demokratikus Koalíció azután izmosodott meg, hogy a Fidesz kiépítette betonbiztos hatalmi rendszerét. Amelynek csupán technikai része a kétharmadokat megkönnyítő választási törvény, a közmédia, a közintézmények elfoglalása.
Legalább ennyire lényeges, hogy sikerült éles frontvonalat húznia a társadalomban saját többségi bázisa és az ellenzéki tábor között. Utóbbit gyakorlatilag kirekesztette a nemzet fogalmából, általános ellenségképet mintázva belőle, amely egyszerre kommunista és tőkepárti, bármiért felelőssé tehető. Ezzel megszűnt a hagyományos politikai váltógazdálkodás lehetősége, mert jelentéktelenné zsugorodott az a választói réteg, amely mindkét oldalról nyitott az aktuális üzenetekre, és nem meggyökeresedett elköteleződések alapján szavaz.
Zokszóra szilárduló
Mindezzel nem azt akarom állítani, hogy a parlamenti ellenzék nem lehet a NER része, mert ki van zárva belőle. Ellenkezőleg, ez a csoport elengedhetetlen része az Orbán-rendszernek. De nem azért, mert megalkuvó, mert megélhetésből összeszűri a levet. Valójában minél harcosabb, eltökéltebb, annál inkább szolgálja a Fidesz hatalmi érdekeit. Mert ő a rendszer számára szükséges ellenség, akit időről időre le kell győzni, „demokratikus” választásokon. A jól körbehatárolt kisebbség, amellyel szemben a választási törvény kétharmadosra, vagyis teljhatalmúra növeli a többség erejét. Bármit mond, bármit képvisel, nem tudja megszólítani a front kormányzati oldalán állókat. És gyengülésével, anyagi eszközeinek apadásával, politikai gárdájának elkopásával párhuzamosan saját táborának egy része is elfordul tőle. Az ambíciók nagysága és a morális hitelesség sem számít. Az elmúlt másfél évtized egyértelműen igazolja, bárki lép be ebbe a politikai térbe, lebénul. Példának elég az LMP-t, Márki-Zay Pétert vagy a Momentumot említeni. Utóbbinál maradva: liberális szellemű fiatal demokraták felkavarják a közéletet, híveket szereznek, reményeket ébresztenek, de miután bejutnak az ellenzéknek kijelölt politikai pályára, tehetetlenné, ügyetlenné válnak. Képtelenek reális alternatívát, azaz erőt felmutatni. Mert elerőtlenedésre, tehetetlenségre vannak ítélve.
De rendben, nem kellenek a megértő magyarázatok, mondjuk ki keményen: az ellenzék az Orbán-rendszer része. Jó. Akkor nézzük meg, hol helyezhető el a többi közéleti csoport? Például a demokratikus szellemű, magát függetlennek nevező média. Fogadjuk el, hogy tisztességesen, saját adott értékrendje mentén, politikai befolyástól mentesen értékeli, bírálja a rendszert és az ellenzék tevékenységét. Vajon ezzel kívül került az orbáni világon? Aligha. Kritikai megállapításai nem érintik meg a kormányoldalon lévőket, hiszen ugyanúgy az ellenségesnek beállított térfélről érkeznek, az ellenzék tárgyilagos ostorozása pedig potenciális táborának bizalmatlanságát, bizonytalanságát erősíti. Tökéletes szolgálata a rendszernek. És itt sincs szó árulásról, simlis, szolgalelkű szándékokról. Ilyen a pálya. Mint ahogy nem tudnak kilépni a Fidesz szabta közéleti térből a civil szervezetek sem. Politikai szerepük éppen az, hogy követeléseik közben határolódjanak el a politikától, az ellenzéki pártoktól, ne teremtsenek bázist számukra. Saját szavazóitól pedig a kormány határolja el őket, mindezek ellenére azt szajkózva, hogy politikai céljaik vannak, a nemzetellenes ellenzék szócsövei.
Az a szomorú, hogy semmi újat nem mondtam. Mindezt tudjuk. Tudjuk, és mégis tesszük. Mint ahogy tudjuk, hogy meghalunk, mégis élünk.
Miközben a demokratikus oldal autoriternek, totalitáriusnak, diktatórikusnak, maffiaállamnak festi le a rendszert, mégis úgy cselekszik, mintha normális polgári demokráciában, jogállamban élnénk.
Pusztán azért, mert a kormány korszerű, nem nyíltan elnyomó hatalomtechnikája jogilag nyitva hagyja az intézményeket, politikai, közéleti tereket. Érthető, ha egy képviseleti demokrácia formáira kalibrált politikus, főleg, ha még büszke is lehet arra, hogy részt vett létrehozásukban, a parlamentben akar ténykedni, ameddig nyitva számára a kapuja. Természetes, hogy amíg van szólásszabadság, egy átlag médiaszereplő független pozícióból igyekszik megszólalni. Hogy a civil szervezetek átfogó társadalmi problémák kezelésére és kihangosítására törekszenek, politikai elköteleződés nélkül. Hogy az alternatív mozgalmak, köztük a viccpártok, a hivatalos intézményrendszeren kívül foglalnak el kritikai pozíciót. A baj csak az, hogy mindez jelenleg nem egy valódi polgári demokratikus rendbe, hanem a jelenlegi kormánypárt autoriter hatalmi struktúrájába ágyazódik, és így végső soron azt szolgálja, stabilizálja.
A helyzetet értelmetlen az egykori szocializmus viszonyaihoz hasonlítani. Ott korlátozott volt a politikai-közéleti tér, de valóságos. Ráadásul az állampárt tisztában volt vele, hogy kisebbségi a társadalmi támogatottsága, ezért a Kádár-korszakban kész volt bizonyos kompromisszumokra, egyeztetésekre. Ezért a szűkített térben is lehetett „ellenzéki” pozícióból valamelyest formálni a közéletet. Jelenleg teljesen más a felállás. A demokratikus politizálás és érdekképviselet egy megbélyegzett kisebbségi buborékba van zárva. Ott minden megengedett, szabad a levegő, csak nem rendelkezik politikai erővel.
Falra ment a Parlament
Hogyan lehetne kitörni ebből az állapotból, és megbolygatni a rendszert? Sokat nem kell rajta gondolkozni, mert elméleti szinten készen áll a recept. Ki kéne lépni a kijelölt szerepekből. Mi sem nyilvánvalóbb, mint hogy az ellenzéki pártok hagyják ott a parlamentet, ahol jelenleg a kétharmad háromharmadot, az egyharmad pedig nullát jelent. Visszadobásra ítélt törvényjavaslatok benyújtása, a kormánypártok bojkottálta bizottsági ülések összehívása, lekezelt, semmibe vesző interpellációk helyett meg kéne próbálni a társadalomban politizálni, kiépíteni egy szervezett, országos támogatói hálózatot, ami elősegítené új, erőteljes politikusok kitermelődését is. Ezt a folyamatot kellene ösztönöznie a független médiának is, több kreativitást követelve véleményformálóitól, mert az alternatív jövőképek, víziók nem pártokban, hanem értelmiségi műhelyekben születnek. A civileknek pedig még keményebben fel kéne vállalniuk a szakpolitikai szerepvállalást, nyitottan, józanul mérlegelve, mikor érdemes erősítést kérniük pártoktól.
Új közéleti teret formálni. Betemetni a rendszer frontvonalait, növelni a nemzeti párbeszédre hajlandó társadalmi tábort. És csak akkor visszatérni a parlamentbe, amikor a kétharmad legalább egyszerű, maximum 10 százalék körüli többséggé apad.
Világos feladat, csak úgy tűnik, még mindig nincs hozzá egyik közéleti csoportnál sem kellő motiváló erő. Bezártságban, a tehetetlenség szintjén is többet jelent megélni a demokratikus létezést, mint keserves küzdelemben újjáteremteni vagy legalább helyreállítani adekvát politikai rendszerét.
Ha valóban így van, akkor marad a másik út a változások reménye felé. Bízni Magyar Péterben, vagy ha bukik, a következő megváltóban, aki azt ígéri, belülről robbantja szét az orbáni világot. A kegyelmi botrány óta ennek egyre reálisabb a lehetősége. Kétségtelen, hogy rövid távon csak a hatalmon belüli erők idézhetnek elő változást. Mert ezek képesek megszólítani, elgondolkoztatni, új irányok felé mozgatni a kormány társadalmi bázisát. A demokratikus oldal számára kényelmes helyzet csupán támogató hittel részt venni egy ilyen folyamatban. De hosszú távon csak akkor születhet számára megfelelő alternatíva, ha minél hamarabb megkezdi tudatos kivonulását az Orbán-rendszerből.
