Azt már számontartani is nehéz, hányféle jogcímen szokott lenni nálunk szükségállapot, veszélyhelyzet. Volt vagy van Covid miatt, a szomszédban zajló háború miatt, az állítólagos tömeges migráció miatt. Lehet, hogy van már alkotmányos lehetőség „a miniszterelnöknek fáj a feje”, „kikapott a válogatott” vagy „Tiborcz István részt akar a SPAR-ból” jogcímen is egy-egy szükségállapotot hirdetni, csak nem vettem észre ebben a tolongásban. Túl sűrűn jön rájuk a szükség, ahogy az elsős tanítónénim jegyezte meg megrovóan, ha valaki túl gyakran kikérezkedett.
Most úgy tűnik, leginkább a NER káderpolitikája van szükségállapotban. Ezt nem hirdették ki, mert lassan a nagyobb hibák nélküli kihirdetésre sincs alkalmas személy.
Mintha vészesen fogyna a kádertartalék. Márpedig a káder-szükséghelyzetben sürgősen pótolni kell a kiesőket, komoly mérlegelésre nincs mód. Csak gyorsan, gyorsan, nehogy kételyek merüljenek föl a kormányzóképességet illetően.
„Minőségi” kádercserék zajlanak. „Minőségiek”, mert a legfeltűnőbb az, hogy a káderek minősége egyre rosszabb. Az új általában még rosszabb, mint a régi volt. Morális vagy szakmai értelemben, a tekintélye vagy az ismertsége szempontjából, gyakran mindez egyszerre.
„Káderdűlőnek” régen azokat az utcákat hívták, ahol a fő-fő káderek laktak, elegáns környezetben, szép házakban. Ilyen volt egykor a Rózsadomb egy része, újabban talán a Vár. A szó ma más jelentést kap. „Káderdűlő” időszakot élünk: dőlnek, dűlnek a káderek. Kegyvesztettként potyognak lefelé, akár a legmagasabb helyről. A „káderdűlő” mellett, annak folytatásaként ott a „káderlejtő” is. Lejt, süllyed a színvonal, még a NER saját értékrendje szerint is.
Lejtőn van az egész káderpolitika. Egyre lejjebb a nívó, egyre hamarább lejár a szavatossági idő. Aki kicsit is ért valamihez, akinek a nevét jegyzik a szakmában, az inkább máshol keres karriert.
Levonták a „káderdűlés” tanulságait: lám, a vezér bárkit letaszíthat a káderpiramisról. Ha teherré váltál, lerúgnak. És még el is várják, hogy vágjál jó képet hozzá, vállald magadra a fölötted lévő hibáját, kussolj. Régen legalább jutalmazták a lojalitást, most a büntetés közben is kizsarolják tőled. Bólogass, mosolyogj a hóhérodra fejvesztés közben is.
Nem mondhatom, hogy Novák Katalin vagy Varga Judit a politikai kedvenceim közé tartoztak. Azt különösen nehezen bocsátom meg nekik, hogy képzett, okos nő létükre azt is elvállalták: bukásukban a Fidesz nőképének megfelelő tehetetlen, befolyásolható, a férfiaknak kiszolgáltatott libuska szerepét játsszák el. Novák Katalin kegyelmi döntéséről azt érzékeltetik, hogy persze, a gyönge asszony hogy is mondhatott volna ellent az őt mentoráló férfiúnak, Balog püspöknek! Varga Judit pedig férje áldozata, önálló akarat nélküli, rettegő báb, aki házastársa szája íze szerint hord össze engedelmesen mindenféle valótlanságot a jogállam csúffá tételéről. Amiből természetesen egy szó sem igaz, csak afféle asszonyi fecsegés.
De éppen azért, mert valójában gondosan megépített karakterek, eszes, tájékozott nők voltak, nem sikerült hasonló színvonalon pótolni őket. A „minőségi” csere eredménye egy köztársasági elnök, aki azonnal a legócskább családi hazugságokba keveredik. Az EP lista élén pedig Varga Judit helyett ott terem Deutsch Tamás. Ha már morális válság, hát kutyaharapást szőrivel.
Komoly változások vannak a Fidesz-lista többi helyén is: a régiek fele kicserélődött. Az előző választásnál a listát- akármi történt velük később- mégiscsak két, szakmailag elismert jogász: Szájer és Trócsányi vezette, most hasonló kalibereknek nyoma sincs. Ismét „minőségi” csere, további nívócsúszás a káderlejtőn.
Pokorny fideszes utódjelöltje a polgármesteri székben távolról sem mérhető elődjéhez. Az előző főpolgármester-választáson Karácsony versenytársa a mégiscsak önálló politikai karakterrel rendelkező, tapasztalt, korrupcióval sem vádolható Tarlós volt. Most Szentkirályi Alexandra, családja zűrös üzleti ügyeivel.
Eddig is sok bajt okozott, hogy a miniszterelnök körül nemigen vannak olyanok, akik beleverhetik orrát a valóságba, figyelmeztetik a hibákra, veszélyekre. Az új kádergarnitúra teljességgel alkalmatlan is erre, maga a főnök sem veszi komolyan őket.
Az egyszemélyi autokrácia legveszélyesebb szakaszához értünk. Egy társak és kontroll nélküli vezér néz szembe a népével. Amelyik nem számíthat már konszolidációra, kiegyensúlyozottabb politikára. Ott fenn már nincs kivel konszolidálni, hatalmat megosztani. A légtornász szólóban hajtja végre mutatványait a magasban. Egyedül van, csak saját kezével próbálhatja megtartani a tetőt is, a hálót is.
Ha csak bámulunk a nézőtéren, a végén ránk dőlhet az egész cirkusz.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.