Nyílik a fehér tulipán a kertben, az alatta lévő harsányzöld pázsit még inkább kiemeli metszően tiszta, érintetlenséget sugalló színét. Nézem a duzzadó bimbókat, a már kipördült sziromleveleket, s nagyanyám jut eszembe, akinek még utoljára fehér tulipánt vittem a kórházba, nem tudván, látja-e, érzi-e a virágot, vagy egyáltalán a jelenlétemet.
Fiatal voltam, az elmúlás szomorúságával addig nemigen szembesülő, legalábbis így, személyesen, közvetlen közelről. A két nagyapám halálhírét csak gyerekként közölték velem, nem láttam őket betegen, hirtelen és váratlanul lépett ki a földi világból mindkettő. Ma már, több szenvedést látva azt gondolom, elegánsan, férfiasan, ha lehet így fogalmazni: erőt mutatva a távozásban is.
Nem terveztem előre, hogy virágot viszek a nagyanyámnak, de hát mi mást vihettem volna?
Akkor már napok óta nem volt magánál, lázasan feküdt egy sodronyozott vaságyon, gépek figyelték a testében zajló változást, gyógyszerekkel igyekeztek csillapítani az elsorvadás fájdalmas lépéseit. Igazából az lett volna stílusos, ha savanyú cukrot vagy csokoládés bonbont teszek le mellé a kisasztalra, felidézve azt a már-már szeánszszerű élményt, amit a nála töltött látogatások okoztak. Egy faluban laktunk, így gyakran betértünk, akár iskolába menet, onnan jövet, akár később, mielőtt a városi kollégiumba indult volna a távolsági busz. Ilyenkor mindig kirakta elénk az aktuális süteményt, amit egy narancssárga virágokkal festett bádogtányéron tárolt a szekrényben; rendszerint pogácsát, vizes piskótát, almás pitét, hétvégente túrós lepényt, lekváros buktát, sátoros ünnepeken csokitortát. Más volt ezeknek az íze, mint otthon, még akkor is, ha anyánk ugyanezen a konyhán nevelkedett, s hozta tovább az ottani mozdulatokat, receptúrát. Aztán a sütemények után nagyanyánk mindig feltette a kérdést: „Hát cukorkát akartok-e?” Akartunk, persze, hogyne akartunk volna, akkoriban az ilyen édesség ritka vendég volt nálunk. Talán a fogunkat féltették, vagy felesleges kiadásnak gondolták az ilyesmit, ráadásul simán megettük a cukorral kikevert tojássárgáját, a felvizezett mézes kakaóport, vagy épp a maradék presszókávéba beáztatott kockacukrot édesség gyanánt. Épp ezért egy igazi, szép, díszes dobozba zárt bonbon a hétköznapokba is ünnepet varázsolt. Ezek a skatulyák mindig valamilyen titkos helyről kerültek elő, egy hátsó szobából, ahová nekünk engedély nélkül belépni se lehetett, egy díszpárna alól, vagy épp a vakablak mélyéről, ahol nagyapám a pálinkát tartotta, nagyanyám meg a féltett bonbonokat.
Virágot vittem hát ehelyett, fehér tulipánt, amit talán utolsóként pillantott meg a földi világból, ha a végső búcsú előtt kinyitotta még a szemét. Néha azt gondolom, vagy inkább érzem, ugyanúgy látja ezeket is, a kertemben nyílókat, egyfajta éteri szemmel, áthatolva fizikai, kézzelfogható akadályokon.