A Los Angeles Times ezt jelentette ötven évvel ezelőtt a California Jam elnevezésű dzsemboriról: „Emberek végtelen tengere terítette be a látóhatárt. A nagy melegben a többség bikiniben, illetve rövidnadrágban és csupasz felsőtesttel mutatkozott, a tömeg látványa inkább emlékeztetett egy tengerparti vasárnap délutánra, mint egy rockfesztiválra.”
A fellépők egy része is félmeztelenül nyomta az ontariói autó- és motorversenypályán, amelynek környékén 13 mérföldes dugó volt, mert 200 ezren akarták megközelíteni a helyszínt. Végül 168 ezren fizettek a belépőért, ami 1,68 millió dolláros jegybevételt jelentett, mert minden tikett tíz dollárba került. Sue Oxarart, az aréna marketingigazgatója azt mondta: „A férjemmel együtt érkeztem. A párom kiment a mosdóba, és nem talált vissza a tömegben.”
A California Jamet fél évszázada, 1974. április 6-án már harmadszor rendezték meg. Először 1973. július 28-án tartották meg három együttessel, az Allman Brothersszel, a Grateful Deaddel és a Banddel. Másodszor 1973. november 24-én – többek között – a Canned Heattel, Chuck Berryvel, a Guess Who-val, a Three Dog Nighttal.
Noha Albert Hammond 1972-es világslágere óta tudjuk, hogy úgy fest, Dél-Kaliforniában soha nem esik, 1973 őszén leszakadt az ég, és hideg is volt, ám 50 ezer rajongó az ázós, fázós körülmények között is kitartott. Ezzel együtt az 1974-es esemény szintet lépett. Bár nem ez volt az első rockfesztivál, amely százezreket vonzott, a szervezettség, a biztonság és a nyereség tekintetében merőben eltért a korábbiaktól. Woodstockkal ellentétben még nyomokban sem látott fosztogatást vagy éppen vérhast.
Botránytól így sem maradt mentes. A Deep Purple a szerződésben kikötötte: nem lép színpadra naplemente előtt. De olyan prímán pergett a program, hogy a műsorvezető fényes nappal bejelentette: „És most következzék a Deep Purple!” A zenekar nem hagyta átverni magát, és csaknem egy órát várakoztatta a tömeget, amíg beállt a szürkület. Ráadásul Ritchie Blackmore gitárt és mikrofont dobott a közönség közé, egy másik gitárral meg vadul nekiesett a fesztivált utóbb négy részben sugárzó ABC televízió kamerájának.
Ráadásul a Purple-koncert közben az erősítők egyike felrobbant, s rövid időre lángra gyúlt a színpad. Majd az ontariói tűzoltóparancsnok a következő levelet juttatta el a rendezőkhöz: „A Deep Purple zenekar életveszélyes akciókat hajtott végre a színpadon. Biztosíthatom önöket, hogy ez az együttes többé nem lép fel Ontarióban.” Blackmore flegmán azt mondta: „Rossz a hírem, de nem érdekel.” A Deep Purple, hogy ne kerüljön vitába se a rendezőséggel, se az ABC embereivel, helikopterrel télakolt a koncertről, az összezúzott kamera 10 ezer dolláros kárát a zenekar menedzserei rendezték.
A Cal Jam idején Ian Gillan és Roger Glover a Deep Purple-t hagyta el, a két élő legenda helyére David Coverdale és Glenn Hughes érkezett. Az együttes 1974 februárjában már az új felállásban adta ki a Burn című albumot. Coverdale így emlékezett Ontarióra: „Egymillió dolláros csekk volt a farmerem hátsó zsebében. Úgy gondoltam, ott a legbiztonságosabb tartani. Nagyon nagy pénznek számított az a hetvenes években.”
A többi fellépő sem volt akármi, akárki: játszott a Black Sabbath, az Emerson, Lake & Palmer, az Earth, Wind & Fire, a Rare Earth vagy az Eagles, amelyben Jackson Browne helyettesítette Don Feldert, akinek a felesége akkor szülte első gyermeküket. Greg Lake szerint a California Jam „alighanem a banda legjobb koncertje”, az esemény pedig „bibliai méretű” volt. Az előbbi állítást igazolta az a kritika, amely a Live in California 1974 című ELP-album megjelenésekor látott napvilágot: „Pillantást vethetünk arra, milyen volt az Emerson, Lake & Palmer a zenitjén.”
Lake a zenetörténet két talán leghatásosabb progresszív rockzenekarában muzsikált (a King Crimsontól került az ELP-hez). S tisztelettel meghajolt Jerry Lee Lewis előtt, amikor felidézte: „A gitárórákon a Red Sails in the Sunsetet kellett gyakorolnom, noha a Great Balls of Fire-t akartam játszani.”
