A napokban volt éppen húsz éve, hogy felfedeztem a város tán legmeglepőbb cégérét. Az erzsébetvárosi Hársfa utcában, úgy félúton a Rákóczi út a Dohány utca között áll egy csinos, kis kupolával koronázott, kétemeletes ház, amelynek ha megállunk a kapuja előtt és felszegjük a fejünket, csodát láthatunk.
A zárterkély alatt kialakult boltív öblében bensőséges jelenet búvik meg: egy angyalhajú puttó épp a kádban áll, fürdeni készül, egy másik a hengeres kályha előtt térdepelve a tüzet élesztgeti, de van a vakolat-fürdőszobában pompás toalettasztal és egy kényelmes pihenőpad is. Nem mindennapi dekoráció egy pesti bérház számára, de szerencsém volt: az online elérhető 1900-as Cím- és Lakjegyzékből sikerült kibogarásznom, hogy Gellért Emil vízműgyáros volt a ház gazdája, adta tehát magát a gondolat, hogy az üzem termékeit látjuk a bejárat feletti cégéren. Horganykád, fürdőkályha, bútorok – egy ideális fürdőszoba berendezése, ahogy az minden rendes háztartási tanácsadóban írva vagyon. (A vízműgyáros emléke, 2004. április 16., Népszabadság)
Régóta tervezem, hogy egyszer egy régi Lelőhelyet elővéve, próbára teszem az internetet, nézzük meg végre rendesen, mennyivel lehet ma többet megtudni bármiről az íróasztal mellett ülve, mint húsz évvel ezelőtt. Aztán amikor nemrég elsétáltam a Hársfa utca 10/b előtt és felnéztem a tollászkodó puttókra, eldőlt: velük vágok bele a kísérletbe.
Kapaszkodjanak meg, mert most messzire utazunk.
Szerencsére nagyot nem tévedtem annak idején, valóban Gellért Emil vízműgyárosé volt a ház, és mivel a vállalkozását is innen működtette, a bájos jelenet reklámként került a kapu előterébe. Más kérdés, hogy a vízműgyárosok nem fürdőszoba-felszereléssel, hanem vízvezetéki- és légszeszcsövek megtervezésével és kialakításával foglalkoztak. De ha felsorolom önöknek, miféle szabadalmakat jegyeztetett be Gellért Emil, rögtön érteni fogják, miért döntött úgy az általa megbízott díszítőmester, inkább tisztálkodó angyalkákkal népszerűsíti a firmát. „Öntevékeny szagtalan árnyékszék-készülék víztelenítő csappal” (1880); „szifonos kagyló szennyvíz kiöntésére”, „eltávolítható és önműködőleg fölcsappanó closet-ülőlap” (1897); „vízvezetékek, csatornák, szivattyúk és egyéb folydékemelők vízvezető csöveinek új elrendezése” (1899); „csővezetékek között és lábkönyökben elrendezhető öntöző vagy tűzcsap” (1903).
Elképzelhetjük, mekkora igény mutatkozott ezekben az években Gellért Emil szaktudására: ezerszám épültek Pesten a bérházak, és ezeknek a többszobás polgári lakásaiban jelentős bérnövelő tényező, egyben elvárás volt a fürdőszoba megléte – még akkor is, ha a városi vízvezeték még nem tudta teljes biztonsággal fenntartani a víznyomást a felsőbb szinteken, ami a használatot azért erősen korlátozta. A vízműgyáros a Kertész és a Wesselényi utca sarkán működtetett üzemet, ahol száznál többen dolgoztak, termékeivel pedig a legkomolyabb árlejtéseken is indult. Így aztán az ő rendszereit szerelték fel a kassai ipariskolában, a pesti sertésközvágóhídon, illetve ő építette ki a teljes vízvezetéket Bácsfaluban.
1897 tavaszán, amikor elmúlt negyvenéves, megvásárolta a Hársfa utcai telket, és a következő évre felépíttette rá az otthonául és irodájául is szolgáló, emellett műhelyt és pár kiadható lakást is magában foglaló házat. Aztán eltelt még egy esztendő, és 1899. július 28-án, a belvárosi főplébániatemplomban Gellért Emil megnősült. Pár nappal később már Siófokon találjuk őt arája és annak anyja társaságában.
Hogy a vízműgyáros hol találkozott az akkor 17 éves Kóczy Alrunával, tőlem ne kérdezzék. A Kóczy család a Rózsák tere közelében élt ekkoriban a Dohány utcában, akár a templomban is megismerkedhettek.
De azt se kérdezzék, honnan vette az akkor még tabáni kistisztviselő família Alruna születésekor, hogy a kislányt ugyanúgy kell hívni, mint egy XI. századi bajor remetenőt, esetleg a mandragórát a skandináv nyelveken.
A különleges név mellett némi zenei tehetség és szép külső volt a hozománya, ezeket költöztette át a szülői házból a néhány saroknyira lévő Hársfa utcába.
Feltűnő azonban, hogy alig öt évvel később, amikor egy kora áprilisi estén Gellért Emil „hosszas szenvedés után, tevékeny életének 48-ik évében, csendesen elhunyt”, a gyászjelentésen nem szerepelt a felesége neve. Helyette Gellért Emil továbbra is zsidó testvérei intézték a katolikus temetést: Grossmann Adél, a neves kőbányai orvos, Schöntheil Mór hitvese (fiuk a kőbányai zsinagógát is építő Schöntheil Richárd); Weiss Henrikné Grossmann Gizella és az értékpapírokkal kereskedő Grossmann Oszkár.
Kóczy Alruna szembeötlő távollétének természetesen volt előzménye. Gellért Emil már 1902 januárjában megfogalmazta a végrendeletét, amelynek első oldalán sűrű sorokban, gyöngybetűkkel rendelkezett arról, hogy „Elsősorban is határozott és megmásíthatatlan akaratom az, hogy még ez idő szerint törvényes nőm, Kóczy-Gerber Alruna Zsófia Antónia, a ki engemet egy pár hónapi együttélésünk után hűtlenül elhagyott, az utánam maradt, illetve a halálom után hagyatékomat képező vagyonomból mit sem örökölhessen”.
A bűnlajstromon szerepelt hűtlenség, elhagyás, rágalmazás, anyagi megkárosítás és tervezett merénylet is,
a végrendelkező pedig meghagyta a családjának: „akár rendőri segéllyel akadályozzák meg”, hogy a temetésén a hitvese részt vegyen, illetve halála után ő vagy születendő gyermeke a Gellért nevet viselhesse.
Hogy Gellért Emil „csendes elhunytában” volt-e része annak a ténynek, hogy a lapok által „szép és fiatal” asszonyként lefestett felesége pár nappal a haláleset előtt hangos botrányba keveredett, persze sosem fogjuk megtudni. De tény, hogy Gellért Emilné egyszer csak azzal fordult a bírósághoz: Noszlopy Pálné Egyetem utcai virágárus és leánya, Noszlopy Viola színésznő rágalmazó névtelen leveleket írtak őróla gróf Zichy Jenőnek, így mindhármukat beperli becsületsértésért.
A parlament őszre felfüggesztette a császári és királyi kamarás, a vaskorona rend lovagja, a főrendiház örökös tagja, egyben a Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja, a Műemlékek Országos Bizottságának elnöke (gróf Zichy Jenő) mentelmi jogát, majd a bíróság két tárgyalás után ejtette az ügyet. Gellért Emil ezt már nem érte meg. De azt még igen, hogy a hetvenhez közeledő, hat felnőtt gyermekkel bíró gróf ügyvédje a következő közleményt jelentette meg a Hazánk hasábjain: „az alaptalan mendemondák valótlanok, s amennyiben ezek netalán megismételtetnének, kénytelen leszek megtorló lépéseket haladéktalanul folyamatba tenni”.
Fél esztendővel Gellért Emil halála után Kóczy Alruna színésznőként debütált a Magyar Színházban, a vagyonból ugyanis valóban nem kapott egy fillért sem, mindent a vízműgyáros legnagyobb hitelezője árvereztetett el. Aztán még a gyászév letelte előtt „örök hűséget esküdött” Percival B. Waugh londoni mérnöknek és gyártulajdonosnak.
A bányamérnök 37 éves volt ekkor, és leginkább abból élt, hogy brit befektetőcsoportok képviseletében kutatott ásványvízforrások és ígéretes nyersanyaglelőhelyek után. Ez idő tájt épp Erdélyben mozgott, medve- és farkasvadászatokon vett részt, majd amikor kézzelfogható közelségbe került a parajdi vasút kiépítése, a sóra alapozva egy szóda- és vegyészeti gyár létesítését igyekezett elősegíteni.
Lányuk, a Kóczy-hagyománynak megfelelően összesen hat különleges keresztnévvel felruházott Zarita 1906-ban született, de ezt leszámítva nem sokat tudunk a következő évekről. A család valószínűleg a világot járta – vagy talán csak Erdélyt –, ahogy a bányaüzlet érdekei megkívánták. Trianon után azonban ismét Pesten tűntek fel, pontosabban Budán. A Németvölgyben, a Fürj utca 7/a címen vásároltak egy villatelket 1923-ban, ahová egy hétszobás, nagy nappalis házat építtettek. Hármuknak ez azonban meglehetősen nagy lehetett, nem beszélve a költségekről, így aztán a húszas és a harmincas éveket végigkísérik az apróhirdetéseik. Hol egy-két úrleánynak vagy fiúnak kínáltak az iskolaévre szerető otthont és angol-német-francia nyelvű társalgást, hol teljes kiszolgálásért és a kert rendben tartásáért ajánlottak lakást, olykor meg csak lakót kerestek egy-két szobájukba.
Percival Waugh ekkor már hosszabb ideje a Morning Postnak küldözgetett színes tudósításokat Magyarországról, különösképp az általa nagy érdeklődéssel vizsgált népszokásokról és népművészetről. 1935 őszén irányult rá megint a figyelem, amikor az újságírók rájöttek, hogy a végtelenül szövevényes Waugh családon belül ő a nagybátyja a regényeivel akkortájt berobbant Evelyn Waughnak, így felkeresték a magyarul bájos akcentussal beszélő Perszi bácsit, hogy kifaggassák a divatos íróról. Ez lehetett az utolsó jó pillanat erre: egy évvel később már arról jelent meg közlemény, hogy elmegyengeség miatt gondnokság alá helyezték.
Nem tudjuk pontosan, meddig élt Percival (még a nagy Waugh-családfán sincs rajta, ahol Alruna amúgy az elegáns „de Kocz” néven szerepel), talán meg sem érte Zarita 1938-as, második esküvőjét. Az első frigy, amely Fiala Ferenc építésszel és kardvívóval – későbbi nyilas újságíróval – köttetett, gyermekáldás nélkül bomlott fel. A második férjtől, Mattay Imre főhadnagytól viszont négy unokájuk is született Waughéknak, azonban aligha mind Budán. 1941-ben a vőt századossá léptették elő a híradósoknál és Székelyföldre helyezték, a Fürj utcai villában pedig egy ruházati üzem és áruház nyílt. Az 1944-es lakásösszeíráskor is Csíkszeredát jelölték meg a tulajdonosok lakhelyeként. Valószínűleg soha nem tértek ide vissza: 1947-ben legalábbis arra hivatkozva kobozta el az állam a házat, hogy Mattayék külföldre távoztak.
És valóban. Hogy milyen úton-módon, azt valószínűleg sosem fogjuk kideríteni, de bizony a százados a feleségével, a gyermekeivel és az anyósával Ausztráliában kötött ki. Kóczy Alruna nyolcvan végtelenül kalandos év után, 1962 szeptemberében a Tasmánia állambeli Hobartban hunyta le a szemét. Ha látni akarják, milyen festői helyen nyugszik, keressenek rá: Cornelian Bay Cemetery a temető neve.
