Milyen a termés, ügyvéd úr?
– Négy a fehérből, kettő a vörösből, ha jól emlékszem.
– Majd megmérjük, adja ide!
Az idősebb férfi nyögve a pult fölé emelte a demizsonokat, az ing felcsúszott az alkarján, és látni engedte a bőrébe tetovált számokat. A fiatal üzletvezető félliteres mércébe töltötte a demizsonokból a bort, és visszamérte a hűtőpultba.
– Ez annyi, hat.
Nézték a gyorsan elenyésző borhabot, a fiatal visszatette az alumíniumfedőket. Fejben számolt, a kassza fiókjából pénzt vett elő, és kifizette az öreget. Így ment ez minden este zárás után.
Az öreg ügyvéd magyar volt, zsidó és polgár. Utóbbi kettő miatt üldözték tizenöt éve, ’38 óta jó, ha négy évet praktizált. Elvették a feleségét, a gyerekeit, a szüleit, a rokonságát, a lakását, a hivatását. Alkalmi munkából élt, vagont rakott, poharat szedett a vendéglőben, ahová egykor ügyvédként járt. Az üzletvezető (aki még pincérként ismerte meg őt) ötlete volt a zongora. A belső helyiségben lehangolódott pianínó állt, passzióból játszottak rajta a vendégek, közöttük az ügyvéd úr, hiába, a polgári nevelés…
– Mi lenne, ha zongorázna? Biztos jönnének rá. Persze pénzt csak a pohárszedésre adhatok, a vendégek se fizethetnek a játékáért, de egy fél liter bort kikérhetnek magának.
– Én nem iszok a háború óta.
– Nem kell meginni. Visszamérjük, ki van fizetve, este megkapja a pénzt a kasszából.
Az öreg félt, félt, hogy följelentik, végül belement, és játszott, mert minden jobb volt, mint a vagonrakodás.
Az első nap, hogy a régi fényét felidézze, kopott bocskai-télikabátban jelent meg és fekete félcipőben. Az üzletvezető ezt feltűnőnek tartotta, másnap lódenkabátban és bakancsban jött újra.
Játszott szalonzenét, nótát, kocsmai dalt alpári szövegre, operettet és kuplét. A pincér a pianínó mellé szervírozta a bort, az öreg két kívánság között kiürítette az üveget. A pianínó és a fal között két demizson állt tölcsérrel, egy a fehérnek, egy a vörösnek, a kocsmában csak kétféle bort tartottak. Az öreg betöltötte a lőrét, a pincér sietve eltüntette az üveget.
A vendégek pedig jöttek, nem volt másik zenés hely a városban. Az öreg megtanult néhány mozgalmi dalt, csasztuskát, és infantilis filmek betétdalát, hogy legyen mit játszania, ha olyan közönség jön.
És jött olyan közönség is: egyenruhások, rendőrök és zöldávósok-határőrtisztek, nekik is ki kellett engedni a gőzt valahol. Ez eleinte veszélyesnek tűnt, később kiderült, hogy védelem, életbiztosítás, ittak, bizalmaskodtak, fecsegtek, gajdoltak reggelig, és persze nem kérdeztek semmit.
Jól ment minden, küldték a bort, este kifizették, csomagoltak neki ételt a maradékból, volt mit hazavinni a nyomorult társbérletbe. Vagont sem kellett rakni már, vézna teste egyébként sem bírta.
Egy őszi napon, sötétedés után, fiatal nő lépett a vendéglőbe. Fehér svájcisapka, elegáns orkánkabát, nyilván Nyugatról. Érdeklődött, van-e még meleg konyha. Van, hamisgulyás kenyérrel. Kéri, leveti a kabátját, málnaszörpöt rendel, szétnéz, hallgatózik. Az öreg fásultan játszik, estére elfáradt. A pincér kihozza az ételt, kéretik sietni, mindjárt zárás. A vendégek elszéledtek. A nő nem eszik, feláll, és a zongorához lép.
– Jól játszik, a zongora rettenetes, de maga, maga eredeti. Szabad?
Széket húz, az öreg mellé ül, az engedi. A nő négykezest javasol, az öreg ügyefogyottan tiltakozik.
Nézi a nőt, aki koncentrál, ültében elrendezi a szoknyáját a combján, mély levegőt vesz, az orrcimpája kitágul, és a billentyűk fölé teszi a kezét. Leheletnyi késlekedés, az öregnek kihagy a szívverése. A nő játszani kezd, az utoljára hallott kuplét játssza nagyon jól, dúdol, a fejével biztatja az öreget. Ő bekapcsolódik, viszi, húzza a nő játéka, felzárkózik, régi tudás elevenedik meg benne. A második darabnál majdnem egyenrangú partner az öreg, némi díszítéssel licitál a nőre. A pincér már szedi az abroszt, a konyhában lármásan mosogat a konyhalány. Szenvedő lelkek sírása – a vízmelegítő nyöszörög. Az üzletvezető már mérné a bort, már leintené a zenét, de nem teszi.
Most Liszt-négykezest játszanak. Megáll a konyhalány és a pincér is, nem értik, de tisztelik. Csöndben bámulják a zongoristákat. Most már az öreg vezet, játszik nagy erővel: drámai széttagoltság, zene fájdalomból és dühből. A nő figyeli, és támogatja. Végigjátsszák a darabot, az öreg is ereje végére ér. Az utolsó hang után döbbent csönd, majd bátortalan taps, megelevenedik a személyzet. Most tényleg menni kell.
A nő megköszöni a négykezest, bemutatkozik, zongoraművész, a városi színházban volt fellépése, csak vacsorálni jött be. És ezzel elmegy, a hideg gulyás marad utána az asztalon.
Az öreg elszámol az üzletvezetővel, felveszi a kabátját, és kilép az ajtón. A nedvességtől tükrös a járda, a köd a földig ér. Hátraköszön a nyitott ajtón át, és becsukja maga mögött. Eltűnik az éjszakában és nem látja többé senki sem.
Egy pedánsan összehajtott bocskai-télikabátot, mellette egy pár félcipőt találtak a hajnali munkába menők, a tiszai alsó rakparton, a rendőrség szerint. Éjjel valaki átszökött, a határon lőttek rá többször is, de nem találták el. Ahogy kivilágosodott, bakancsok nyomát fedezték fel a nyomsávon Jugoszlávia felé.