A hírek figyelemmel kísérése fájdalmas élményt jelent az európai progresszívek számára. Ukrajna megtorpant az Oroszországgal vívott háborújában. Úgy tűnik, Donald Trump visszatér a Fehér Házba. Az Európa-ellenes pártok pedig jól szerepelnek a közvélemény-kutatásokban az idei európai parlamenti választások előtt – amelyek már csak alig 80 napra vannak.
Az európai polgárok nem sokat tehetnek azért, hogy befolyásolják az amerikai elnökválasztás eredményét vagy az ukrajnai harctéren zajló fejleményeket, de a júniusi választások az Európai Unió 27 tagállamában ritka lehetőséget kínálnak számukra, hogy eredménnyel cselekedjenek. A fő kérdés az, hogy veszik-e erre a fáradságot.
A múltban az ilyen választások alig keltették fel a választók érdeklődését. 2019-ben csak minden második választópolgár vett részt a voksoláson, három országban (Csehország, Szlovákia, Horvátország) pedig 30 százalék alatti volt a részvételi arány. Az érdeklődés hiányát gyakran azzal a széles körben elterjedt felfogással magyarázzák, hogy az európai parlamenti választások jelentéktelenek.
Idén azonban van egy lényeges különbség. Több országban az Európa-ellenes pártok szavazói (akiket korábban meglehetősen hidegen hagyott Európa) erősen mobilizálódtak - legalább annyira, ha nem jobban, mint az Európa-párti versenytársaik szavazói. Az ECFR legutóbbi közvélemény-kutatása szerint például az Alternatíva Németországért (AfD) támogatóinak 71 százaléka állítja, hogy „biztosan” szavazni fog az EP-választáson – szemben a CDU/CSU szavazóinak 64 százalékával. Franciaországban és Ausztriában a felmérés azt is jelzi, hogy a fő Európa-ellenes pártok (Rassemblement National és Szabadságpárt) támogatói ugyanannyira mozgósíthatóak, mint közvetlen riválisaik (LREM, illetve ÖVP).
Ráadásul úgy tűnik, hogy az Európa-ellenes pártok sok szavazója felismerte az idei választások nagy tétjét. Arra a kérdésre, hogy az eredmények mennyire fogják befolyásolni a jövőjüket, az AfD szavazóinak 58 százaléka felelt „nagyon” vagy „eléggé” válasszal, míg a CDU/CSU-val szimpatizálók körében ez az arány 52 százalék. Svédországban hasonló a helyzet: a Svéd Demokraták szavazóinak 49 százaléka nyilatkozott úgy, hogy az eredmények jelentősek lesznek, szemben a Mérsékeltek 36 százalékával.
A többségi szavazók bizonytalan mozgósítása több országban részben azzal magyarázható, hogy a riválisok sikeresen „méregtelenítették” magukat. Ma már alig hiszi bárki, hogy az olasz miniszterelnök, Giorgia Meloni azt akarja, hogy Olaszország kilépjen az EU-ból vagy az eurózónából, annak ellenére, hogy pártját a 2022-es választási győzelem előtt ilyen félelmek övezték. A Svéd Demokraták által az ország kormányának nyújtott támogatás sok választó szemében tisztázhatta a párt indítékait. Ugyanez történhet hamarosan Geert Wilders megítélésével is, amennyiben a következő holland kormány tagja lesz. Még Marine Le Pennek is sikerült javítania saját – és pártja – megítélésén. Olyannyira, hogy őt tartják a 2027-es francia elnökválasztás esélyesének. Ennek eredményeképpen az Európa-párti pártok nehezen tudnak meggyőzően érvelni amellett, hogy Európát meg kell menteni a szélsőjobboldaltól.
Az Európa-barát és Európa-ellenes pártok eltérő mozgósítási esélye a szavazóik gyökeresen eltérő hangulatából eredhet. Szemben a szélsőjobboldal lendületével, akik – több országban – úgy érezhetik, hogy a helyzet az ő oldalukon áll, sok progresszív kiábrándult a többségi nemzeti kormányok teljesítményéből, kimerültek az EU-t az elmúlt években megrázó számos válságban, és akár úgy is érezhetik, hogy a jobbra tolódás elkerülhetetlen.
Az is sokatmondó, hogy még a jólét és a biztonság kérdéseiről is, amelyek a hidegháború vége óta a liberális demokrácia alapját képezik, a választók egyre negatívabban vélekednek. Mindez együttesen inkább az Európa-ellenesek és az általuk követelt változások javát szolgálja, mintsem hogy a polgárokat a középpont felé terelje.
Egy ország – Lengyelország – azonban erőteljes kivételt képez ez alól. A Donald Tusk vezette Polgári Koalícióval (KO) szimpatizáló szavazók egyértelműen jobban mozgósíthatók június előtt, mint Európa-ellenes riválisuk, a Jog és Igazságosság párt (PiS) szavazói – a KO szavazóinak 73 százaléka, míg a PiS-éi 61 százaléka mondta azt, hogy „biztosan” részt vesz az európai parlamenti választásokon – derül ki felmérésünkből. A tavaly októberi országos választások előtt a KO nagy erőfeszítéseket tett, hogy meggyőzze a progresszív szavazókat arról, hogy a PiS eltávolítása lehetséges. Pozitív jövőképük (a PiS iránti ellenszenv mellett) cselekvésre sarkallta a támogatókat, és a szavazáson meg is valósították a változást.
Bár Lengyelország kilóg az európai sorból – mint olyan ország, ahol az Európa-pártiak vannak lendületben –, értékes betekintést nyújt a választói bizalom fontosságába.
A múltban az európai mainstream politikáinak és narratíváinak növekvő konvergenciája – politikai irányultságtól függetlenül – lehetővé tette, hogy a korábban marginális vagy nem létező Európa-ellenes pártok (köztük az AfD, a Rassemblement National, a Svéd Demokraták, a PVV, a Vox vagy a Chega) az egyetlen hiteles alternatívaként tűnjenek fel. Minél inkább sikerült ez utóbbiaknak új szavazókat bevonzaniuk, annál inkább úgy tűnik, hogy a progresszívek körében az elkerülhetetlenség érzését keltették. Az Európa-pártiak számára ma az a legfontosabb kihívás, hogy megfordítsák ezt a tendenciát.
Az Európa-párti szavazók megijesztése a szélsőjobboldali élet víziójával néhány országban – köztük Németországban és Spanyolországban – segíthet az Európa-pártiaknak, de ez nem lesz elég az apátia legyőzéséhez. A félelem mint kampányelem minden egyes választással egyre gyengébbé válik.
Az Európa-párti pártoknak ehelyett egy erős és egységes Európa világos és kézzelfogható víziójával kell inspirálniuk a választóikat, hogy mozgósítani tudják őket. Új bizalmat kell ébreszteniük Európában és a liberális demokráciában, miközben meggyőzően kell érvelniük amellett, hogy a választások eredménye miért fontos választóik jövője szempontjából.
Ha ez júniusban sikerül nekik, akkor segíthetnek eloszlatni a borúlátást nemcsak Európában, hanem az Egyesült Államokban és Ukrajnában is.
A szerző a Külkapcsolatok Európai Tanácsának (ECFR) vezető politikai munkatársa.