„Ami most történik, nem más, mint hogy Oroszország éppen fölégeti a saját jövőjét” – a Foreign Affairs a múlt héten éppen ezzel a címmel adta közre Andrej Kolesznyikovnak, a Carnegie Russia Eurázsia Központ vezető munkatársának írását. A legkiválóbb orosz elemző újságírók egyike szerint a késő putyinizmusnak ebben a szakaszában többről van szó, mint puszta autokráciáról: Putyin immár teljesen világossá tette, hogy ideológiájának alapja a folyamatos szembenállás a Nyugattal, és hogy ezt fenntartsa, fel kell használnia az ország pénzügyi, emberi, politikai és pszichológiai erőforrásait.
Az orosz gazdaság már jelenleg is, és egyre inkább az állami beruházásoktól függ, ennek az egészségtelen és terméketlen gazdaságnak a mozgatórugója pedig a katonai-ipari komplexum – írja Kolesznyikov, és emlékeztet rá, hogy a katonai kiadások idén még a tavalyi magas arányokat is fölülmúlják, 1,7 szeresére nőnek, és elérik az összes kiadás egynegyedét. Súlyos gond a népesség elöregedése, küszöbön a demográfiai válság. A lakosságon nagy a pszichológiai teher, az állam nem tudja csillapítani az emberek béke és normalitás iránti éhségét, az orosz társadalom alkalmazkodásra és túlélésre kényszerült.
Oroszország se nem stabil, se nem normális, és az abnormalitáshoz vezető út pedig nem 2022-ben kezdődött: Putyin rendszere már több mint két évtizede a tekintélyelvű irányba halad – állapítja meg Andrej Kolesznyikov. Putyin már 2000 decemberében visszahozta a sztálini himnuszt, a szöveg változott ugyan, de a leendő autokrata jelezte, merre kíván menni. Akkoriban a rezsim tekintélyelvűsége részben még rejtve volt, ma viszont már teljes egészében látható. Visszagondolva a Szovjetunió fölbomlását követő időkre, emlékeztet rá, hogy a Nyugat éljenezte az 1990-es évek reformjait, és később nagy reményeket fűzött (az akkori!) Dmitrij Medvegyevhez is, aki egyetlen elnöki ciklusa alatt, legalábbis úgy látszott, új modernizációs hullámot indított el, és sokan még azt is feltételezték róla, hogy szakítani fog Putyinnal és független személyiséggé válik.
2012 után azonban, amikor Putyin a kormányfői tisztségből visszatért az elnöki székbe, gyors, brutális és visszafordíthatatlan elmozdulás történt az autokrácia felé. Putyin megkezdte a demokratikus intézmények fölszámolását. A gazdasági reformok leálltak. 2014-ben elfoglalta a Krímet, amit ultrakonzervatív imperialista ideológiával indokolt. A 2018-s elnökválasztás idejére sok orosz már passzívvá vált, mert látta, hogy nem tudja befolyásolni a helyzetet. Putyin 2020 nyarán népszavazást tartott, a konformista többség pedig elfogadta, hogy az elnöki ciklusok átállítása után akár 2036-ig is hatalmon maradhat.
De a következő lépés, az ukrajnai háború volt az, amely alapjaiban rombolta le Oroszország modernizációját. A „különleges katonai művelet” megindításával Putyin nemcsak Borisz Jelcin, hanem Mihail Gorbacsov demokratikus örökségét is elutasította. Mindent, amit 1985 óta Oroszországban elértek - a demokratikus intézmények létrehozásától a cenzúra eltörléséig, az orosz és az európai kultúra újraegyesítéséig – Putyin egy csapásra lesöpörte az asztalról.
Nagyívű elemzésének végén az orosz elemző hangsúlyozza: Putyin azért indította el háborúját, hogy megváltoztassa a világrendet. Oroszország azonban egy haldokló modellt védelmez, amelyhez totalitárius és birodalmi ideológiára van szükség. Költséges ukrajnai projektje aknamezőt telepített az ország gazdasági és demográfiai jövője alá. Lehet, hogy az aknák majd csak akkor fognak felrobbanni, amikor ő már nem lesz a színen. Ez XV. Lajos francia király modellje: Utánam az özönvíz! Putyin háborúja a jövő elleni harc – zárta a Foreign Affairsben közreadott írását Andrej Kolesznyikov.
