Hirtelen jön a kataklizmát okozó megrázkódtatás. Nincs a történetnek és a jellemeknek aprólékos felépítésük, a legdrámaibb szituációknak előkészítésük, ahogy például a görög drámák klasszikusainál, de Hitchcock filmjeiben is hosszas felvezetése van annak, hogy vér folyik. Attól kap a legkiélezettebb szituáció plusz feszültséget, hogy már előre érezzük, össze is szorul a gyomrunk tőle, hogy hamarosan, vagy lassan, de be kell következnie valami „kisülésnek”, akár valami olyan váratlannak, amit tulajdonképpen mégiscsak vártunk.
A Lavina egy mindinkább elszaporodó olyan film- vagy darabtípus, amiben nem kell a szereplőket hosszasan jellemezni, mert miközben fenemód modernnek tűnnek az alakok, csaknem olyan egyszerűek, mint a commedia dell’ arte szándékoltan vázlatos figurái. Nem kell sokat töprengeni, hogy megfejtsük bonyolult összetettségüket. Mivel nem szükséges részletesen kibontani sem a jellemüket, sem a szövevényes cselekményt, ami gyakran, mint például a Lavina esetében, szinte nincs is, hosszú játékidőre sincs szükség. Elharapódzó szokássá vált, hogy háromfelvonásos műveket meghúznak „laza” másfél órára, netán még kevesebbre, hogy a most divatossá váló darabtípushoz hasonlatos szöveget hozzanak létre, mondván, a mai, az internet röpke „villanásaihoz” szokott néző már nem tud hosszú ideig koncentrálni. Ha elvesznek finomságok, mellékszálak, mellékszereplők, hát elvesznek, a cél, hogy minél ütősebb, „gyorstüzelésű” legyen a végeredmény. Akadnak az árral szembemenők, mint például a kiugró tehetségű, még nyugodtan ifjúnak tekinthető, Tarnóczi Jakab, akinek a Katona Kamrájában az Isten, haza, család rendezését nem elég a szokásos 19 órakor kezdeni, hanem már 18-tól szükséges, különben belenyúlna az éjszakába. Ugyanitt a kiváló Magányos emberek előadásában, és a Katona nagyszínpadán adott Extázis esetében is,Tarnóczi akkurátusan két szünetet tart. Lehetne azt mondani, hogy lepaktált a büfésekkel, hadd tömjék a zsebüket a teátrummal együtt, de a Melancholy Rooms esetében belefér a másfél órába, és esze ágában sincs szünetet tartani.
A Belvárosi Színházban, ahol most a Lavina színpadi verzióját bemutatták, szintén nem tartanak szünetet. A Ruben Östlund svéd-dán-norvég filmjéből Tim Price által készített, Zöldi Gergely fordította, Pelsőczy Réka rendezte színpadi adaptációnak ugyanis muszáj csaknem olyan egyhuzamban lezajlania, mint ahogy a lavina legördül. A megrázkódtatásnak és az arra való reagálásnak folyamatosnak kell lennie, hiszen a sokkhatás olyan drasztikus, hogy nem kikapcsolható a tudatból, a lélekből, a gyötrődés egyhuzamban jelen van.
A roppant egyszerű történet szerint, ami csaknem mintha laboratóriumi helyzetben modellezne egy szituációt, egy középosztálybeli házaspár, fiú- és lánygyermekével, azért is, hogy végre-valahára a magát agyondolgozó üzletember is pihenhessen kicsit, néhány napra síparadicsomba utazik. De aztán hirtelen lavina jön rémisztő sebességgel.
Az apa ahelyett, hogy próbálná biztonságba helyezni a gyerekeit, a mobilja és a saját irhája mentésével van elfoglalva. A felesége viszont tyúkanyóként vonja szárnyai alá lányát és fiát.
Könnyed mókázással kezdődik az előadás. Valódi síléceken a lesiklás mozdulatait imitálják, Duda Éva mozgástervező intenciói szerint a színészek. Behajlítják a térdüket, nekirugaszkodnak, előrehajolnak, érzékeltetik a síelés mámorát. Ez mulatságos, mert nyilvánvalóan nem havon – bár háttérvetítésen azért az is van –, hanem a színpadon vannak. Különösebben nem is akarnak mást elhitetni, játékos humorral illusztrálják a síelést, az ügyetlenkedést, elesést, a száguldás közbeni kiabálást. Olyan ez, mintha habkönnyű vígjátékot látnánk, a mókás nyaralós filmek variációját, csak éppen ezúttal telelnek, és a jókora síbakancsok ormótlannak hatnak a színpadon, a vastag, a Juristovszky Sosa tervezte meleg síruhák pedig groteszknek a fűtött helyiségben.
Ám aztán beüt a ménkű! A színpad baloldalán elhelyezett hatalmas kivetítőn árad a lavina a Tihanyi Ildikó tervezte faház felé, aminek teraszán a vendégsereg tartózkodik. Amikor messze feltűnik a hóáradat, csak kíváncsiskodó turistaként, mint érdekes jelenséget bámulják. Az apa, a kezdődő ijedtséget hárítandó, még meg is jegyzi, hogy ez biztosan irányított lavina, ami nem éri el őket. De aztán csak jön, jön és jön, és már ott van, tetőfokára hág a rémület. Mintha katasztrófafilmet látnánk, az arcokon döbbent halálfélelem, a hatalmas hógörgeteg mintha maga alá teperne mindenkit, mintha minden elsötétülne. Ám aztán kivilágosodik a szín, az anya és a két gyerkőc először riadtan keresi az apát, de amikor előkerül, rájönnek, hogy simán menekülőre fogta, faképnél hagyta őket. Konstatálják, hogy senkinek nem esett komolyabb baja, ezért már korholják, vádolják, hogyan tehetett ilyet.
Az apát alakító Mészáros Bélának, az anyát adó Járó Zsuzsának és a két gyereknek, Sándor Rebeka Sofie-nak és Mester Máténak nem szükséges velőtrázó lélektani drámát eljátszaniuk. Inkább érvek, dilemmák, levegőben maradt, de nem kellően megválaszolt kérdések csatáznak, nem a lélek legeslegmélye kerül felszínre, nem élet-halál a tét. „Csak” a házasság és szülő-gyerek kapcsolat, de azért nem annyira megrendítően mint amikor Ibsen Nórájának címszereplője elhagyja férjét és gyermekeit, amitől szinte összedől a világ. Ez már a modern kor, a két színész azt érezteti, hogy dráma ez persze, de hát a csalódás miatt most, hogy az apa kimutatta a foga fehérjét, legfeljebb majd elválnak, és valószínűleg jön más, aztán valahogyan csak megy tovább az élet. Hiszen a családosok jelentős részének esetében is szinte előre bekódolt a szakítás, a válás. Vagy az együtt továbbélés lelki sebekkel, szőnyeg alá söpört problémákkal. Puff, ezt megkapjuk a képünkbe, de könnyen csúszó, alapvetően szórakoztató formában, s a nyilvánvaló hazugságokon, a sejthető elhallgatásokon sokat lehet nevetni, senkiért nem kell egyetlen könnycseppet sem hullatni.
Ez a modern kori darab olykor már-már átcsap bohózatba, másfél órányi sincs „tokkal-vonóval”, nem kell megrendülni, rosszkedvűnek lenni tőle, ám föl sem emel, katarzis sincs, de színházi élmény és szórakozás, fontos problémák felvetése azért van. Kicsit olyan mint a gyorséttermi kaja, de azért nem rossz minőségű. Pelsőczy rendezése profi. A többi színész, László Lili, Száraz Dénes, Ullmann Mónika, Tóth Zsófia, Rohonyi Barnabás is jók, ha nincs is hű de nagy feladatuk.
Ez most a színház egy fajtája. Lehet szeretni és nem szeretni. De, hogy erőteljes rá a közönségigény, és ezt is lehet jól csinálni, az biztos.
