Mikor talált rá Natalia Grace esetére? Hogyan lett egy dokumentumfilm sorozat kapcsán bíró a bíróságok felett?
A sorozatot gyártó cég gyártó a Hot Snakes Media talált rá Natalia történetére amikor Indianában voltak, és egy teljesen másik sztorin dolgoztak. Amikor tudatosult bennük az eset súlya és bonyolultsága, meghívtak, hogy mint jogi elemző segítsek kibogozni és értelmezni az eseményeket, hogy eljussunk az igazságig: ez egy tizenöt hónapos folyamat volt. Majd a forgatás során én voltam az a nézőpont, akin keresztül a néző végig tudja kísérni és értelmezni a látottakat. Érdekes volt, hogy én magam is eközben jöttem rá sok mindenre, amiközben a rendezők interjúvoltak engem az eset kapcsán. Ez szándékos módszer volt a részükről, mert fontos volt számukra az azonnali reakcióm, illetve értelmezésem, hogy a nézői oldalon befogadható legyen az ügy. Ez volt az első évad ars poeticája. Aztán amikor Michael Bartlett ügye a bíróságon lezárult, megnyílt a lehetőség arra, hogy Natalia is a nyilvánosság elé álljon és hajlandó a kamerák elé állni, maradtam, mert tudtam, hogy még rengeteg munka áll előttünk.
Ez a produkció óriási felelősséget jelentett, mivel innentől fogva ez olyanná vált, mint egy bírósági tárgyalás.
Nem tudom ön hogyan van ezzel, de ebben a jogesetben egyértelmű, hogy minden egyes nyilatkozat finoman szólva problematikus. Van, aki direkt hazudik, van, aki hibásan lép fel – a kettő között óriási a különbség.
A produkció pedig igen markánsan mutat rá arra, hogy óriási különbség van a valódi tények, azok megélése és interpretálása kapcsán. Továbbá, hogy egy bírósági tárgyalóterem lehet teljesen immunis a valósággal kapcsolatosan és az ítélet nem is biztos, hogy igazságot tesz.
Értem, amit mond, de le kell szögeznem: egy bírósági tárgyalás az igazság felderítésének a törvényes folyamata, mely az adott bizonyítékok alapján tud megítélni bármit. Tudjuk, mi történt Michael Barnett tárgyalása ügyében: a bíró nem engedélyezte, hogy Natalia Grace koráról szó essen, mert bírósági végzés volt róla, hogy jogilag felnőtt. Mi, mint a dokumentumfilm nézői és készítői, sokkal többet tudunk, mint amennyit az esküdtek akkor tudtak. Konkrétan semmit sem tudtak arról a vitáról és folyamatról, ahogy „öregedett”. Most, a második évadban kiderítjük, hogy Natalia pontosan hány éves, új szakértőket vontunk be és igen, válaszolva a kérdésére: egy tévés produkció keretében sokkal közelebb jutunk az igazsághoz, mint a bíróság. Ugyanakkor meg tudtunk válaszolni minden kérdést? Közel sem. Még mindig vakarom a fejem néhány dologgal kapcsolatban, például azzal, hogy pontosan mi történt Nataliával. Új dolgokat tudunk meg a történtekről. Natalia új, eddig nem tárgyalt bántalmazásokra emlékszik, melyek talán nem biztos, hogy valóságosak. Lehet, hogy csak téved. Lehet, hogy ez egy revizionista visszaemlékezés.
Akkor az amerikai igazságszolgáltatás rendszere hibás?
Ez bonyolult kérdés. Első sorban kiemelném, hogy a mi kormányzati rendszerünkben az igazságszolgáltatás nyitott. Bárki bemehet a bíróságokra. Nagyon-nagyon kevés olyan szabály van, amely lezárja a tárgyalótermet, talán mondjuk egy beépített rendőr esetében történhez ilyen. Ez egy nagyon átlátható rendszer, azt akarjuk, hogy az emberek megértsék és bízzanak benne. Tehát én hiszek a nyílt bíróságokban. És valójában hiszek a tárgyalások televíziós közvetítésében is, mert tájékozottabbá teszi a közvéleményt.
Ugyanakkor vannak anomáliák, mint Natalia Grace ügye, melyek magyarázatra szorulnak. Például hogyan tudott egy bíró olyan ítéletet hozni, hogy átírja az életkorát nyolcról huszonkét évesre anélkül, hogy találkozott volna vele.
Mindezt meghozva az alany tudta nélkül - ez elképesztő volt, igen. De évekkel később volt egy második meghallgatás, ahol Natalia is jelen volt, és a bíró egyetértett az elsővel, és azt mondta neki: felnőtt vagy. El kell kezdened úgy viselkedni, mint egy felnőtt, és ha hinni lehet Natalia-nak, akkor ő még mindig gyerek volt. Szóval, sokan úgy érzik, hogy az amerikai igazságszolgáltatás cserben hagyta őt. Teszem hozzá: mások meg pont emiatt elégedettek.
Ön, mint egykori ügyvéd, ügyész, majd jogi szakújságíró, hogyan látja a szerepét egy ilyen dramatizált dokumentumfilmnek a létjogosultságát?
A dokumentumfilmeken keresztül sokkal kevésbé visszafogottan lehet egy ügyet kezelni, mint a tárgyalóteremben, ahol számos korlátok vannak a különböző szabályok miatt. Ez egy sokkal szabadabb folyamat. De persze, a bíróságon bíró a döntőbíró, nekünk dokumentumfilmeseknek, magunknak kell döntőbíróknak lennünk, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy mindkét féllel szemben tisztességesek vagyunk, és minden oldalt felelősségteljesen bemutassuk. Ebben az ügyben is vannak még szereplők, akik nem voltak eddig hajlandók megszólalni. Kényszeríteni nem lehet senkit. Mindazonáltal, a dokumentumfilm alatt bizonyítás egy sokkal szabadabb folyamat, mint a bíróság. Jobban élveztem. Bár imádtam peres ügyvéd lenni, ügyészként is szerettem a munkámat, de azt hiszem, hogy a média több lehetőséget ad az igazság kiderítésére.
Mi volt az a pont vagy esemény a pályafutásában, amikor úgy döntött, hogy otthagyja az ügyészi pályát és inkább arról beszél a nagyvilágnak, mi történik a bűntető végrehajtásban?
Ez azért egy jó kérdés, mert tulajdonképpen egy sorsszerű véletlennek köszönhető az egész. Nyolc évig voltam ügyész a legendás Robert Morgenthau New York-i kerületi ügyész mellett. Közvetlen munkatársam volt John F. Kennedy Jr. is, csodálatos iroda volt, de nem akartam karrierista ügyész lenni, nem elégített ki szellemi szinten, ezért elkezdtem más lehetséges helyeket keresni, ahová jelentkezhettem volna. 1991-ben indult a Court TV csatorna, mely a mostani true crime műfaj megteremtője volt és 1994-ben megkerestek egy állásajánlattal. Elsőre nem is értettem: meg kell néznem bírósági pereket, aztán elemezzem azokat, beszéljek erről a kamera előtt és ezért még jól meg is fizetnek? Ez minden peres ügyvéd álma – gondoltam. Szóval azt mondtam magamnak, miért nem próbáljuk meg? Ha nem tetszik, bármikor visszatérhetek a jogi pályára. Nos, imádtam. Olyan volt, mintha tanítanék, tizenkilenc évig fel sem álltam ebből a szerepből.
Ezen idő alatt olyan karakterekkel ismerkedhetett meg, mint O. J. Simpson...
Otthon ültem a kanapén egy barátommal, és néztük a kosárlabda rájátszást, amikor egy fehér Ford Bronco felbukkant a tévében, mint breaking news: O.J. Simpsont éppen letartóztatták, és a barátom, a tévére mutatott, és azt mondta: „Ez a jövőd.” Nem tudósítottam O. J. gyilkossági peréről, de a későbbi tárgyalásairól igen. Egyszer volt vele és az ügyvédjével egy közös ebédem. Az ételem előbb érkezett meg, mint az övé és ő egyszer csak elkezdett enni az én tányéromból. Erre mondom azt minden ismerősömnek:
ha közvetlenül melletted van O.J. késsel és villával a kezében, akkor a bölcs lépés, hogy megengeded neki, hogy egyen csak meg mindent, amit akar.
Rengeteg fikciós hollywoodi film játszódik bírósági tárgyalótermekben. Ezek mennyire szoktak hitelesek lenni?
Nagyon hamar meg tudom mondani amikor egy tévéműsort vagy filmet nézek, hogy volt-e ott egy igazi jogi tanácsadó vagy úgy döntöttek, hogy ők bizony tudják mi a valóság. Sajnos az utóbbi a gyakori, a legtöbb filmben olyanokat látunk, amit soha, de soha nem történhetnének meg a bíróságon és csak forgatom a szemeimet. De megértem, mert van olyan, hogy egy két hónapos folyamatot kell mondjuk tíz percbe besűríteni és ilyenkor bizony fel kell függeszteni a valóságérzéket. Ilyen esetekben persze mosolygok magamban. Ugyanakkor vannak kivételek, például az Esküdt ellenségek sorozat alkotói törekednek arra, hogy ha van bírósági jelenet, az a lehető legautentikusabb legyen – ezeken nem egyszer én is dolgoztam.
Névjegy
Beth Caras (Deerfield, 1957. január 29. -) büntetőügyvéd, ügyész, veterán jogi elemző, média személyiség. Számos nagy horderejű ügyet szakértett és elemzett, többek között a Kobe Bryant elleni nemi erőszakkal kapcsolatos pert, a Martha Stewart-pert, valamint Robert Blake, Scott Peterson és Jodi Arias gyilkossági pereit.
